Főkép

Zenét hallgatni mindenkit szeret – még az ekultura.hu szerkesztősége is. Rádióban, lemezről, élőben, videókat nézegetve, szinte mindegy is: csupán a fülbemászó dallam, az emlékezetes hangzás, a különleges zenei élmény a fontos. Idén év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2019-es év legmaradandóbb zenei élményei – legyen szó új vagy régebbi lemezről, esetleg különálló dalról, koncertélményről.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem azt, ami igazán megfogott minket, aminél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményre” tekintve úgy tűnik, elég széles palettáról válogatott mindenki; magyar és külföldi előadó egyaránt minden megtalálható a „győztesek” között. Reméljük, 2020 legalább ilyen jó lesz zeneileg.

 

Dér Adrienn

 

Kip Moore – Room To Spare Acoustic Tour (Glasgow, Old Fruitmarket, 2019. május 27.)

 

Kip Moore, napjaink country zenéjének egyik képviselője már régóta kedvencem. Körülbelül egy évvel ezelőtt rendhagyó, akusztikus albummal rukkolt elő, amihez 2019-ben turnét is csinált. Bár ülőkoncert volt, a közönség már az elején felállt, és onnantól úgy „tombolt”. A színpadi világítást csupán a háttérbe varázsolt „csillagok” adták, az énekes a dalok mellé sztorizgatott is, ezek együttese pedig rendkívül meghitt, mondhatni otthonos, baráti hangulatot kölcsönzött az egésznek. A legkülönlegesebb, legvarázslatosabb koncert volt, amin valaha jártam.

 

Galgóczi Móni

 

Five Finger Death Punch: And Justice for None

 

Fogalmam sincs, miért nem figyeltem fel eddig rájuk, most viszont nem tudok tőlük szabadulni. Mondjuk nem is akarok. Sőt, újra és újra visszatérek hozzájuk, hagyom, hogy átmosson a zenéjük, aztán megyek tovább. Valami olyasmi felfedezés ez számomra, mint annak idején a Metallica, a Slayer vagy a Dimmu Borgir volt. Nehezen tudnám megfogalmazni, miért is tetszik annyira, de talán ebben az esetben nem is az a fontos, hogy szavakba tudjam önteni, inkább a hatás, amit kivált ez a zene belőlem, arról nem is beszélve, hogy mennyire tetszik Ivan Moody hangja. Nem tudom, meddig fog tartani ez a „szerelem”, csak azt, hogy most ez a terápiás zeném.

 

 

Galgóczi Tamás

 

Minyo Crusaders: Echoes Of Japan

 

Alapban ellenzem az efféle szűkítést, mert ha valaki rendszeresen hallgat zenét, akkor biztosan nem egyetlen kedvenc jut az eszébe az év végi összegzések alkalmával. Egy tízes listát sokkal könnyebben összeállítok mintsem egyet megnevezzek. Hiszen új lemezzel jelentkezett Lila Down, aztán Boban Marković és fia, Marko sem kávézni ment a stúdióba, nem beszélve kedvenc mariachi együttesemről, a Flor De Toloache nevű lánycsapatról.
A legfurcsább, legegyedibb, legizgalmasabb, vagy csak egyszerűen számomra a legkedvesebb címet azonban idén egy japán társulat kapja. A Echoes Of Japan című lemezen a Minyo Crusaders tagjai nem kevesebbre vállalkoztak, mint a közkedvelt latin dallamok és a hagyományos min'yō énekstílus keverésére. Az eredmény egyszerre meghökkentő és tetszetős, döccenő nélkül ötvözik az afro-kubai és karibi ritmusokat a régi japán minyō-val, egzotikus és modern hallgatnivalót alkotva. Reggae, cumbia, etióp funk, boogaloo – és ez még korántsem a teljes paletta. Mindezt úgy, hogy a hagyomány és a modernség egyaránt érvényesül a zenében. Csak ajánlani tudom.

 

 

Kovács Tímea

 

Selymeim – A Beady Belle és Palya Bea (Művészetek Palotája, 2019. május 8.) + Beady Belle: Diamonds In The Rough

 

A kezdetektől figyelemmel kísérjük Palya Bea Selymeim koncertsorozatát, melynek keretében évente meghív a MÜPA Bartók Béla Hangversenytermének színpadára egy-egy olyan énekesnőt a nagyvilágból, aki épp hatással van rá, a művészetére, a gondolataira – túl azon, hogy ezáltal egy kicsit beleláthatunk a Beát ért hatásokba, ami mindig érdekes, lehetőségünk van megismerni olyan előadókat, akikre egyébként jó eséllyel nem figyelnénk fel. Az idei vendég a svéd Beata S. Lech és zenekara, a Beady Belle volt – és bár stílusban jóval kevésbé áll közel hozzám az általuk játszott zene, mint a korábbi évekből például Cigdem Aslan vagy Souad Massi, Beata és a „Diamonds In The Rough” című száma úgy betalált, mint 2019-ben tán semmilyen más kulturális élmény. Bea a koncerten elmondta, ő maga a válása idején „hallgatta rongyosra” a „csiszolatlan gyémántot” – nos, én nem válok, de egy fontos önismereti időszak állandó kísérője lett ez a darab. Május óta nem száll ki a lejátszómból, e sorok írásakor is ezt hallgatom, magamban sokszor dúdolom kritikus helyzetekben, és úgy érzem, még jó darabig állandó társam marad.

 

Kökény Pali

 

Holly Herndon: PROTO

 

A berlini székhelyű elektronikus zenei alkotó munkássága már korábban is kacérkodott az ember és gép közti határvonal elmosásával, azonban a Spawn névre keresztelt (nőnemű) zenei AI teljes jogú szerzőtárssá válásával ez a határvonal gyakorlatilag megszűnt. Ennek ellenére a PROTO lett Herndon leghumanisztikusabb albuma, amelyet áthat a remény, illetve a remény utáni vágyakozás egy sötét, a klímaváltozástól és az elidegenedéstől terhelt, paranoid korban. Világzene a szónak abban az értelmében, hogy olyan vokális technikákat is magában foglal, mint a sacred harp nevű amerikai vallási énekesi stílus, ugyanakkor aképpen is, hogy maximálisan leképezi a korszellemet: egy remélhetőleg nem elhaló, géphangokkal megerősített emberi segélykiáltás a végtelenbe, mielőtt még túl késő lenne.

 

 

Lipka Bori

 

Aurora: All My Demons Greeting Me as a Friend

 

Az idei évem nagy felfedezettje az év második felében megismert norvég Aurora volt, akinek ezt a 2016-os albumát rongyosra hallgattam. De tényleg mindenhez ezt hallgattam, néha még fordításhoz is, pedig olyankor – talán érthető okokból – szívesebben hallgatok olyan zenét, amikben nem énekelnek. Különösen a „Runaway” és a „Warrior” fogott meg, ezeknek a szövege, dallama, mindene a legbelsőbb, legtitkosabb énemre rezonál. Amikor felcsendülnek ezek a dallamok, úgy érzem, hogy hazaértem, bárhol is vagyok.

 

 

Németh Attila

 

Zenei élményekben rendkívül gazdag év volt az idei, soha ennél rosszabbat. Alapvetően három előadás vetekszik a „legmaradandóbb” helyért: Pat Metheny (gitár) Side Eye dupla koncertje Annapolisban, április elején, James Francies zongorista és Nate Smith dobos közreműködésével; John Patitucci (nagybőgő) Remembrance triója Brian Blade dobossal és Chris Potter szaxofonossal a New York-i Birdlandben; és a Zakir Hussein (tabla) által kezdeményezett Crosscurrents Trio budapesti fellépése Dave Holland bőgőssel és Chris Potter szaxofonossal. Nem tudok választani, mindegyik valami másért volt egészen kiemelkedő és maradandó.

 

Szabó Dominik

 

Cage the Elephant: Social Cues

 

Számomra a 2019-es év felfedezése zenei terepen egyértelműen a Cage the Elephant – annyira passzolnak az én ízlésemhez, hogy nem is értem, hogy nem találkoztam velük korábban. Stílusos rockzene, fülbemászó dallamokkal, indie és brit hatásokkal meg egy csomó mással, ami egyszerre teszi az albumot meglepően popossá és könnyeddé, de közben meg szokatlanul különlegessé is. A Social Cues albumon egyszerűen nem találok olyan számot, amit ne szeretnék, mindegyikben van valami legalább egy izgalmas pillanat, ami miatt már hónapok óta nézem, nem jönnek-e majd 2020-ban Budapestre, hogy ott üvölthessem a dalokat. Szóval jönnek majd, ugye?

 

Uzseka Norbert

 

Storm The Studio: Storm The Studio

 

Sok jó új zene jelent meg '19-ben, ahogy emlékezetes koncertekből is kijutott, de talán ez az album a legkedvesebb a szívemnek. A Storm The Studio egy új zenekar, régi arcokkal – hárman a kultikus The Bedlamban muzsikáltak régen (s ketten a Nomadban is), és úgy tudtak visszatérni, hogy egyszerre maradtak hűek régi önmagukhoz, s vitték bele a zenébe mindazt, ami a '90-es évek közepe óta érte őket. Igaz, ez már nem metal, inkább csak rock, de így is van benne bőven súly, erő, dinamika. Fodor Zoltán énekes pedig olyan szövegeket írt, melyek tökéletesen visszaadják, milyen ebben a korban érző-gondolkodó emberként létezni, mégis tudnak valamiféle erőt, reményt adni.