Főkép

Néha úgy érzem, a világzenében az egyik állandó próbálkozás, hogy a népzenét valamilyen módon modernizálják, élővé és kortárssá tegyék a zenészek. Ez mindenképpen dicséretes és támogatandó elképzelés, csak néha a kivitelezéssel vannak problémáim. Azt például nem mindenki oldja meg sikeresen, hogy a modernizált hangszerelés következtében a zenének még köze legyen a népzenéhez. Erre a nehézségre kiváló megoldás lehet, ha a lehetőségek szerint az elektromos eszközöket keverik a hagyományosokkal. Mint ahogyan teszi ezt a Tel-Aviv városában élő Eyal El Wahab, aki nem csupán énekes, csellista és zeneszerző, hanem kitanulta az ácsmesterséget – hogy a hangszereit saját kezűleg tudja elkészíteni.

 

Ez valóban nem ámítás, miként erről meggyőződhettek azok a szerencsések, akik 2019 májusában részt vettek a Mediawave Fesztivál keretében tartott workshopon, ahol afrikai hangszerkészítést tanulhattak az érdeklődők. Meg persze volt koncert is – más felállással –, ami biztosan legalább annyira egyedi lehetett, mint amennyire a lábosok, olajoskannák, fémcsövek tekinthetőek szokatlan alapanyagnak. Erről (is) lemaradtam, úgy tűnik ez az év főként az elmulasztott koncertekről szól (meg számtalan remek muzsikáról), így marad a november 22-én megjelent album, ami ékesen példázza azt a kettősséget, ami az együttes zenéjét jellemzi.

 

Egyértelműen megvan benne a jemeni népzene, mint alapvetés, az ősi ének, a dobot helyettesítő taps, és persze maguk a dalok. Ezeket azonban gátlástalanul modernizálják (valaki színtiszta vandalizmusnak nevezte a végeredmény), ami nem csak az elektromos gitár és a billentyűs hangszer használatában érhető tetten. A Saadia Jefferson című album zavarba ejtően sokszínű, akárcsak az Arab-félsziget népességének összetétele. Békésen elfér egymás mellett az etióp jazz, a jemeni népzene, az arab és a zsidó hatások – és a számok egy része simán elmegy zenei kísérletnek (Wahed Mozawej), néha úgy éreztem, a fülem hallatára zajlik a hagyományos muzsika dekonstrukciója. Ennek a látszólagos kuszaságnak tökéletes hátteret biztosít a tagok eltérő nemzetisége, hiszen Ázsia, Afrika és Európa egyaránt képviselve van.

 

Minden szépségével együtt őrült zene ez, amiben nekem nagyon tetszik Iby Iban Wakir trombitálása és Eyal El Wahab éneke. Ahogyan az arab ritmusokat keverik a gyakori improvizációkkal, olyat még nem nagyon hallottam (Marhaban Ahlan). Minden zaklatottsága és őrültsége ellenére ez egy pozitív muzsika, életerővel, a sokszínűség felismerésének rácsodálkozásával. Igazából hálásak lehetünk a zenészeknek, hogy tolmácsolásuk révén felfedezhetjük, illetve új nézőpontból láthatjuk a jemeni zenét. Természetesen az együttes névválasztása sem véletlen, hiszen a khat tekinthető a jemeni társadalom alapjának, ennek a cserjének a levelét rágja a férfi lakosság minden délután.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Ya Raiyat, Wahed Mozawej, Daasa, Marhaban Ahlan

2019-ben megjelent album (Batov Records)

Weboldal: https://www.thekhat.com/

 

 

A zenekar tagjai:

Eyal El Wahab – Pancello, Kearat, ének

Iby Iban Wakir – trombita, orgona

Chitayat Ido – dob, darbuka

Gilad Halaween – elektromos gitár

Julie Frances Fox – háttérvokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Ya Raiyat
  2. Ptiha
  3. Balagh Al Achbaab
  4. Atabina - Part I
  5. Ala Jina Nuhayiykum
  6. Atabina - Part II
  7. Wahed Mozawej
  8. Munajimin
  9. Al Ard' Amamak
  10. Daasa
  11. Marhaban Ahlan
  12. Al Ard' Amamak - Part II