Főkép

Útravalóul: akármi történjék is a regényben, ne hagyd abba, olvass tovább!

 

Elérkezett hát a végéhez az Ólomerdó-trilógia is, 12 évvel indulása után (avagy öt évvel az első kötet második kiadását követően). Sok olvasó azóta várta, hogy megtudja, miért lett a borítón látható Rabonbánból az, aki, ám az Ezüstkéz ennél sokkal, de sokkal több mindenről szól.

 

Akárcsak a kettes kötet, az Üveghegy, a befejező is tartalmaz egy kis- és egy hosszabb regényt. A nyitó kisregény szól a sötét lovasról, akinek aztán persze hatalmas szerepe lesz a végjátékban is, akárcsak Emesének, a legfőbb főszereplőnek. Ő az a lány, aki a mi világunkból átjutott a magyar népmesék tündérországába. Az a hely és maguk a tündérnépek is rendkívül különösek, idegenek – bár az eredeti népmesék sem csupa mókáról és kacagásról szóltak, már az Ólomerdő is olyan karcos, sötét és súlyos történetet mesélt el, amihez hasonlót akkoriban talán csak Gaimantől olvashattunk.

 

Az Üveghegy nem várt irányokba bonyolította a sztorit, és csodás módon kinyitotta azt a másik világot az itteni olvasó előtt. Ám kétlem, hogy bárki számítana mindarra, ami a záró kötetben következik. Persze, lehet sejteni az eddigiek alapján, hogy fájdalmak, szörnyűségek és félelmetes kalandok várnak hőseinkre, ahogy az sem meglepő, hogy az egyes szereplők mindezeket sokszor belül, a lelkükben élik meg. De Kleinheincz Csilla olyan mélységekbe megy a történet számos szintjén, hogy ehhez foghatóan bátor és kiakasztó fantasy (de akár szép-) irodalmat nem sokat olvastam még. Robert Holdstock Mitágó sorozata jut eszembe, de inkább a varázslatos és rabul ejtő, egyben mérhetetlenül sötét atmoszféra, semmint a történetszövés okán. Úgy a legendák-népmesék rétegei, mint az emberi (és tündéri) élet mélységei terén olyan kérdésekkel és tapasztalatokkal állítja szembe szereplőit és olvasóit Csilla, amelyekkel a legtöbbünk nem szívesen foglalkozik.

 

Ennél többet azonban nem merek/tudok mondani, mert nem szeretném csorbítani az élményt. Legyen elég annyi, hogy a végkifejlet katartikus, és megéri mindazt a szenvedést, amivel jár odáig eljutni. Akkor is, ha – híven az eddigiekhez – az írónő nem ad alább a hitelességből és realizmusból. Mindennek ára van, minden cselekedetnek hatása van, és a sebek, ha túl nagyok, azokba bele szokás halni…

 

Döbbenetes ívet jár be ez a trilógia. Jó is, hogy ennyi időbe telt megszületnie, így az olvasó is vele (és Emesével) együtt nő fel mindahhoz, ahova eljut. Megrázó élmény, mely minden fájdalma, bizarr vonása, félelmetessége mellett és ezek átélése árán olyat ad, amihez foghatót nagyon kevés könyv. Meglehet, elvesz néhány illúziót, mégis úgy érzem, hogy miután végeztem vele, összeszedtem a darabjaimat, és feltápászkodtam a földről, valahogy több és erősebb lettem általa. Ezért írtam a cikk elejére, amit.