Főkép

Ha romantikus alkat lennék, a magyar kortárs közönségfilmek alkotóit az alábbi szavakkal jellemezném:

 

Ah, modern kor embere, hogy téged mily sok irányból tépnek a történelem szelei! Múltad bűzhödt, bugyuta zárvány, még a nosztalgia fátyola sem szépíti. Jövőd zavaros, fogódzkodó nélküli, merre tekints hát mondd, iránymutatásért? Igyekvésed gazdaggá úgysem tehet, mégsem váltod korlátjaid szabadságra. Inkább háttal futnál, de úgy ismereteid a megtett útra korlátoznád, nem kerülvén el a pofonokat. Azt harsogod, seveled, elvtelen hajhászása a balga nép örömének, ám újító eszmék öncélú lázításából sem kérsz, mert arra a gazdák tárcái nem nyílnak. Mielőtt szoborrá dermednél arra jutsz, inkább meghajolsz, hogy legalább cselekedj valamit. Arcoddal közelebb a földhöz, amit látsz, az a múlt pora, amint újra meg újra a szemedbe mar…

 

Hovatovább mit adhat az alkotó, miután művének cselekményét lecsupaszítja az archetipikus sablonokra, hőseinek tetteit ezzel alárendelve a történet szükségszerűségeinek? Ha választott műfaja a komédia, szórakoztathat természetesen, ám ha tanítani is akar, könnyen bajba sodorhatja magát. Induljunk ki abból, hogy a színpadon muszáj lennie félreértésnek, drámának, szerelemnek, házasságnak, ám azt ne fogadjuk el, hogy ezek úgy kell működjenek, mint a munkahelyi karácsonyi húzás. A főnök hiába dirigálja, hogy te és te, a szerepetek románc, majd a boldogító igen, mert az eredmény erőltetett lesz, és még a szándék is vitathatóvá válik.

 

Orosz Dénes már a Poligamyban is arról prédikált, hogy a férfiakra a frászt hozza az elköteleződés, a nőknél meg természetes ösztön a fészekrakás, tehát durván leegyszerűsítve „férfi para rossz, női horgony jó”, úgyhogy egyetlen út van: templom, gyerek, ámen. A Seveled főhöse, a filmkritikus Gergő (Mészáros Béla) sem ússza meg, hogy a konzervatív tollakkal ékeskedő rendező végigpofozza életének egy rögös szakaszán, hogy aztán a megdicsőülésnél engedje csak el a kezét. A negyvenéves férfi anyja (Básti Juli) ugyanis súlyos szívbeteg, unoka viszont a kanyarban sincs, csak modell külsejű csajok összetört szívei, amikre meg nehéz ráhúzni az ipari mennyiségben szaporodó kötött babaruhákat. Még jó, hogy a flúgos szomszéd csaj (Tenki Réka) terhes, mert amikor az édesanya végstádiumban kerül kórházba, el lehet játszani neki, hogy jön a baba, úgyhogy most már tessék nyugodt lélekkel sétálni a fehér fény felé.

 

Aki innentől nem tudja százszázalékos biztonsággal megjósolni a film hátralévő részét, azt nagyon irigylem, mert sajnos én meg tudtam, és így elég kellemetlen élmény volt a hátralévő bő egy óra. A humor még hagyján, hogy ahogy haladunk előre, szerintem úgy lesz egyre erőltetettebb, mert biztos van, akinek ez tetszik. Sajnos az már objektívebb probléma, hogy a szereplők viszonyrendszerére is igaz ez a megállapítás, amitől a végkifejlet a fantasy műfaj határát súrolja, és nem, a szerelmet nem tekintem varázslatnak. Nem azzal van a baj, ahogy a színészek játszanak, hanem amit.

 

A férfi azt hiszi, élete központi magja a szexualitás, de valójában csak az anyja tette túl magasra nála a lécet, apaképe pedig nincsen. A nő úgy gondolja, boldogul egyedül is, de amikor rendkívül idegesítő és kotnyeles öregasszonyok veszik célkeresztjükbe (hol máshol, mint egy templomban), szinte könnyes szemmel törik meg, és vágyja az esküvőt. Mindezeket az üzeneteket toxikusnak ugyan nem tartom, de meghaladottnak és leegyszerűsítettnek mindenképpen. A mű koronaékszere azonban mégiscsak a zárókép és monológ... Ez így nálam erős közepes, a többin meg világlátás kérdése felháborodni, nem háborodni. Magyar film, tudsz te ennél jobb, több lenni.