Főkép

A képregény fenegyerekének, Alan Moore-nak egyik korai zsengéjét tartalmazza ez a kötet, ámbár már ekkor is volt valaki. 1982-ben vette át a sorozatot a korábbi írótól, és bár nem tudom, pontosan milyen hatást váltott ki (túl azon, hogy a Marvel szuperhősös képregényei között máig kultikusnak számít), úgy sejtem, eléggé megdöbbenthette a comics-olvasókat. Jelen keménytáblás, a Fumaxtól megszokott csúcsminőségű kötetben az összes, Moore által írt Britannia kapitány sztorit olvashatjuk – mely egyetlen egybefüggő (ámbár igen szövevényes) történet.

 

Britannia kapitányt Merlin hívta létre, hogy óvja-védje a Szigetországot, és a kötet elején egy alternatív Földre küldi, mintegy felkészülésképpen a rá váró még nagyobb csatára. Pontosabban a kötet legelején Moore igyekszik elvarrni a sorozat addigi szálait, egyúttal hátteret adni Brian Braddocknak, meg hogy miért lett belőle ez a szuperhős. Ez cseppet erőltetett, de szükséges, és utána úgyis egyre őrültebbé válik a történet.

 

Jó darabig volt olyan érzésem, hogy Moore itt a szuperhős-képregényt parodizálja, felvonultatva nagy rakás klisés és ostoba húzást, de ahogy halad előre a sztori, kiderül, hogy egyúttal új szintre is emeli azt. Britannia kapitány, ha nem is annyira, mint Moore későbbi műveinek szereplői, néha végtelenül emberi és sérülékeny. Olyat persze előtte is írtak a képregényszerzők, hogy a szuperhős nálánál jóval nagyobb ellenféllel kerül szembe, de ilyen fokú irtásra nem tudom, volt-e korábban példa. Azt mondani, hogy Moore nem bánik kesztyűs kézzel a hőseivel, olyan, mintha azt mondanám, az óceán nedves.

 

A címszereplő jószerével csak elszenvedője, semmint irányítója vagy befolyásolója az eseményeknek, s nem csak Merlin és lánya, a szálakat a háttérben mozgató entitások miatt. Két olyan főgonosszal is szembekerül a brit gentleman, akiket szinte lehetetlen legyőzni. Az egyiküket Fúriának hívják, és a másikuk, egy Joker a hatványon tudatú, isteni erejű ipse alkotta meg abban a párhuzamos világban, hogy elpusztítsa az összes szuperhőst. Aztán a dolgok elfajulnak, és a teljes omniverzum (lásd még multiverzum) léte veszélybe kerül... és így tovább. A sztori egyszerre kaotikus és kiszámítható, szélsőséges és egyenes vonalú, és akkora csinnadrattába torkollik, amihez fogható zúzdát tényleg csak Thanos tud csinálni.

 

Alan Davis mindezt a szuperhős-ábrázolás klasszikus hagyományait követve, de egyúttal bűvészi ügyességgel szerkesztett, sokszor meghökkentő panelelrendezésekkel és látószögekkel illusztrálta. Az izmos pacákok és nagymellű hősnők mellé teljesen elmebeteg, pszichedelikus látványvilágot álmodott (nyilván Moore mélységes egyetértése és irányítása mellett), egyszer-egyszer beszúrva olyan komor hangulatot árasztó képeket is, melyek Moore ekkor már elindult egyik alapművére, a V mint vérbosszúra hajaznak. Akárcsak az őrült főgonosz által leigázott Anglia képei. De valahol a Watchmen gyökerei is itt vannak. Ugyanakkor mindkét Alan beletett jó adag humort is a Britannia kapitány képregénybe (az első felébe legalábbis), mi több, van legalább egy panel, amiről feltételezem, hogy főhajtás az Incal nagytotáljai előtt, másutt meg a korszak brit punkjai is felbukkannak. És bizonyára számtalan egyéb, általam fel nem ismerhető utalás, geg, beszólás is akad a kötetben.

 

Bár Britannia kapitányról mások is írtak később, összességében a Marvel univerzum kevésbé ismert alakja maradt. Nem tudom, lesz-e az ő történetéből is valaha film, mert Alan Moore eme kirándulása a klasszikus szuperhős világba remekül sikerült, itt sem hazudtolta meg önmagát, és annyira mást, különlegeset és őrültet alkotott, hogy mai szemmel nézve is kilóg a maga köreiből – bár tény, hogy Moore írt ennél sokkal súlyosabb, fontosabb és mélyebb mondanivalójú cuccokat is.