Főkép

A hetvenes évek végén Ettore Scola rendezésében, Sophia Loren és Marcello Mastroianni főszereplésével jelent meg a később Oscar-díjra jelölt és Golden Globe-, valamint Cézar-díjat nyert olasz filmdráma: az Egy különleges nap. A film nyomán született meg az azonos névre hallgató színdarab magyar változata, melyet Iványi Árpád rendezett.

 

A világháború előtti fasiszta Olaszországban járunk, a véres fájdalom előtti utolsó tavaszok egyikén. Nagy nap a mai, hiszen a Führer Mussolinihez látogat, egész Róma pezseg, harcias indulóktól visszhangoznak a szűk utcák, mindenki a felvonulásra igyekszik... azaz csak majdnem mindenki. Antonietta (Dobó Kata), a hatgyermekes édesanya és Gabriele (Réti Barnabás) a homoszexuális ex-rádióriporter nem vesznek részt az „ünnepen”.

 

A történet különlegessége tehát, hogy nem azokról szól, akik mentek, részt vettek, mélyen azonosultak vagy álarcot húztak és mosolyogtak, hanem azokról, akik más-más okból ugyan, de maradtak, kimaradtak, megnyíltak, egymásra hatottak és igazabbá váltak egy hazugságokra épített világban. Mindezt pedig egy szabadon szárnyaló kismadárnak köszönhetik...

 

A történelmi kontextus csak díszlet; erősíti, kiegészíti a darab mondanivalóját, de nem sajátítja ki. A téma örök: magány, kívülállás, lázadás, fájdalom, szeretet, értelem. Antonietta és Gabriele története rámutat arra, hogyan omlanak le a minket védelmező falak a másik ember megértő figyelmében, hogyan gyógyít az őszinteség, hogyan látja meg az ember a másik iránt érzett tiszta szeretetben önmaga és a társa igazi arcát.

 

A színdarab végig egyetlen társasházban játszódik és pusztán három szereplőre lett írva. Dobó Kata fáradt, magára hagyott, lélekben fagyott, figyelemre vágyó, mégis bizalmatlan karaktere és a Réti Barnabás által megjelenített gyermeki humorral és elfojtott haraggal átitatott, vívódó férfi mellett felbukkan Nagy Mari is, aki házmesterasszonyként üdítő módon mogorva hozzászólásokkal tűzdeli a darabot. 75 perc alatt egyszer sem éreztem, hogy szabadulnék a szürke lakásból vagy több karakterre vágynék. Minden figyelmemet a három szereplőnek szenteltem, mert a párbeszédek éltették a darabot, a pillanatban létezésre hívtak. Ügyesen használták ki a színpadot, fényjátékkal szépen megoldották a jelenetek közötti váltásokat, a zene pedig egészen elbűvölő volt – még most, az írás pillanatában is velem van a fő dallam. 

 

Egyedül a lelki változások színpadi megjelenítésében nem éreztem mindig a következetességet, ami időről-időre kizökkentett a mély átélésből. Egy magányos nő és egy kitaszított, férfiakhoz vonzódó férfi különleges kapcsolatát igazi művészet érzékletesen bemutatni. Néhány olyan fontos filmbéli gesztus, reakció nem kapott helyet a darabban, amelyek számomra gördülékennyé, teljesen hitelessé, átélhetővé tették a filmet és amelyek hiányában a darab kissé töredezetté vált.

 

A különleges napok is véget érnek egyszer. Talán gyorsabban is, mint a többi; azok, melyek elmúlását közönnyel nyugtázzuk vagy éppen siettetnénk. Az élet áramlik tovább, látszólag minden a régi. A legfontosabb változások azonban nem a külsőségekben keresendők, a belső világot formálják. Elég egyetlen különleges nap az életben, amelynek hatására már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Elég egyetlen kismadár, amely rámutat az élet értelmére; egy tapasztalás, melynek hatására megszületik bennünk a szabadság szikrája, a remény apró sugara, az igaz élet vágya, melyet vihar, nélkülözés vagy szenvedés sem olthat ki soha, mert miután újra a miénknek érezzük, ráismerünk arra, hogy öröktől fogva bennünk létezett.