Főkép

Hazudnék, ha azt állítanám, tűkön ülve vártam a sorozat hatodik kötetét. Valamiért az maradt meg bennem, hogy a történetet tíz részben tálalja fel a Stieg Larsson 2004-ben bekövetkezett halála után felkért David Lagercrantz. Így aztán egy picit meglepődtem, amikor a hátsó borítón azt olvastam, hogy itt a vége, nincs tovább. Mivel elég régen volt a kezemben az előző könyv, pontos emlékekkel sem rendelkeztem, csak a testvérpár, Camilla és Lisbeth egymás elleni küzdelme, valamint az oknyomozó újságíró, Blomkvist problémáiban voltam biztos.

 

Azt a mai napig sajnálom, hogy Lagercrantz semmit sem használt fel a Larsson által megírt, de ki nem adott szövegekből. Az garantálta volna számomra az átmenetet, és az új írónak is lett volna bőven ideje betanulni az elődje stílusába. Mert az eredeti sztori ugyan brutális volt, de mégis újszerű, nem csoda, ha az egész világon sikert aratott. A folytatás azonban nem ért fel vele – és ez a véleményem sajnos a hatodik kötet elolvasása után csak megerősödött.

 

Természetesen nem javaslom a rajongóknak, hogy olvasás előtt dobja ki az ablakon ezt a regényt, mert kriminek, illetve akció/krimi keveréknek egészen jó, főként az utolsó száz oldalon engedte szabadon szerzőnk a gyeplőt és csapott a lovak közé. Ez tényleg olyan volt, mintha egy látványos filmet néznék, ahol a rendező felgyorsítja a vágások tempóját, így fokozva a feszültséget a nézőtéren – egészen a nagy fináléig –, hogy aztán tényleg mindennek vége legyen. Csak mindezt képzeljük el könyvben.

 

Ha eltekintek attól az apróságtól, hogy Salander gyakorlatilag modern öntörvényű igazságosztóként kivonja magát a társadalom törvényei alól – és az nem feltétlenül jelent mentséget, hogy többnyire a jók érdekében teszi mindezt –, akkor gyakorlatilag mindent megkaptam, amiért szeretem a skandináv krimiket. Szövevényes, ha kell véres bűntény, az egyéniséggel bíró nyomozó (aki ebben az esetben oknyomozó újságíró), egy neki segítő érdekes karakter, és persze a magánéletük kellő mélységű bemutatása. Most ez annyival lett kiegészítve, hogy bőven kapunk akciójeleneteket, üldözést, unalmas megfigyelést, és persze lövöldözés és bunyó is akad.

 

Ami miatt mégis lefelé görbül a szám sarka, az már megint a terjedelem. Úgy érzem, Lagercrantz nem tudja egyforma súlyú részekkel kitölteni ezt a négyszáz oldalt. Vannak részek, amelyek ismerete nélkül nem csökken az élvezeti érték, ilyen például a halott serpa kiléte utáni nyomozásba belevitt tudományos rész, a világ legmagasabb hegyén történtek ezer darabra bontott ismertetése, vagy a mellékszereplőként feltűnő kormánytag ügye – de meglehet, ez alkalommal csak zavart a túl sok történetszál. Egy határozottabb szerkesztő keze alól biztosan sokkal feszesebb kötet került volna ki.

 

Ráadásul nem tetszik a korábban is alkalmazott módszer, vagyis a két főszereplő szétválasztása, és önálló cselekvésre kényszerítése. Régen együtt nagyszerűek voltak (bár elismerem, akkor is voltak külön útjaik), most pedig kis túlzással minden fontos mozzanat Salanderhez kapcsolódik, Blomkvist mondhatni belőle él (vagy miatta hal), és más feladat hiányában hozza a munkájába belefáradó, motivációját elvesztő újságírót, aki már megint nőügybe bonyolódik. Oké, Blomkvistnek is van egy-két remek pillanata (amikor tengerre száll például), csak ez most véleményem szerint nagyon kevés.

 

Nem jártak sokkal jobban az ellenfelek sem, mert kicsit egydimenziósnak érzem a rosszfiúkat, legyen szó Camilláról, az orosz titkosügynökről vagy bandatagokról – és itt abbahagyom, mert minden morgolódásom ellenére, ez egy szórakoztató krimi, és Salanderből sosem elég. Cselekedetei, személyisége, rengeteg esze, nem beszélve az emberi gyengeségéről, amitől cseppet sem lesz könnyebb az élete. Olyan főszereplő, akit még akkor is csodál az olvasó, ha egyébként nem szereti. Részben azért, mert olyan magabiztossággal használja a modern technikát, amire mi sosem leszünk képesek, részben pedig azért, mert nem kell kompromisszumokat kötnie, életét mindenkitől függetlenül irányítja és tölti meg tartalommal.

 

A sok morgolódás ellenére azt kell mondjam, hogy A lány, aki kétszer élt, egy jól megírt akció krimi, amely simán hozza a kötelezőt – csak a Millennium sorozatba, Salander kötetnek szerintem ez kevés. Remélem, nem lesz hetedik kötet, bár félek, az utolsó mondatok egyike – „Új élet vár rám” – egyaránt értelmezhető lezárásnak és a következő rész felvezetésének.