Főkép

Időről időre akadnak könyvek, amelyek hiába kiemelkedően jók, nehezen találják meg a célközönségüket. Ennek oka lehet egyszerűen egy kevéssé eltalált borító, egy szokatlanul félrevezető fülszöveg, téves műfaji besorolás, esetleg a promóció hiánya vagy éppen ezek kombinációja. Nem tudom, vajon mi történt a Kanálhajlítók esetében, de az biztos, hogy méltatlanul kevesen olvasták eddig és máris a feledés homályába látszik merülni. Bevallom, ha nem Daryl Gregory lett volna a szerző, biztosan soha nem kelti fel a figyelmemet a kötet, és hiába a szerző művei iránti érdeklődésem, először még így is erősen elbizonytalanított az összes külsőség azt illetően, hogy egyáltalán akarom-e én olvasni ezt a regényt... – viszont rég csalódtam ennyire kellemesen.

 

A káprázatos Telemachus-család tündöklése és bukása ugyanis messze nem az az ifjúsági hangulatú, misztikus-kalandos történet, amire számítottam, sokkal inkább hajaz az amerikai nagyregények stílusára, no és talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a család életében sokkal jelentősebb hangsúlyt kap a hanyatlás időszaka, mint a kérészéletű tündöklésé. A Telemachus-család ugyanis egy híres família, akik különleges képességeikkel kápráztatják el világot, miközben ezen képességeiket a CIA is igyekszik kihasználni. Egy sajnálatos tragédia után viszont hirtelen hírhedtekké válnak, a Telemachus név inkább lesz átok a hétköznapokban, és közben a CIA felől érkező nyomás sem szűnik meg…

 

Hiába akadnak misztikus elemek a szereplők életében, amelyek jelentős mértékben befolyásolják az életük alakulását, egy nagyon realista hangvételű regényt olvashatunk a jelenük mindennapjairól, miközben fokozatosan megismerkedhetünk a múltjuk bizonyos részleteivel is. Az igazán érdekes számomra az volt, hogy ugyan a hétköznapi problémáik egy része bizonyos értelemben a misztikus elemekkel összefüggésben alakulnak ki, valójában mégis rettentően hétköznapiak is ezek – végül nem is lehetünk teljesen biztosak abban, hogy az adott problémák ne merülhettek volna fel az életükben akkor is, ha a szereplőknek nem volnának különleges képességeik.

 

A Telemachus-család öt tagjának szemén át ismerünk meg részleteket a történésekből, amelyek csak a regény vége felé kezdenek összeállni azzá a bizonyos nagy egésszé: Teddy nagypapa, három gyermeke Buddy, Frankie és Irene, valamint Irene fia, Matty lesznek a kalauzaink a szövevényes történetben. Talán Buddy-t volna a legnehezebb elképzelni a jövőbelátó képessége nélkül, de amúgy a bogaras jellemének kialakulásához vezethetett volna más út is. Valami azt súgja, hogy Matty kamaszodása sem lenne kevésbé kalandos akkor sem, ha nem mutatná jelét ő is bizonyos képességeknek. Édesanyja, Irene magánélete pedig elméletileg azért olyan bizonytalan, mert nagyon megnehezíti a másokba vetett bizalmának kialakulását, hogy pontosan tudja, ki mikor hazudik – de vajon szükség van ehhez szuperképességre? Frankie, nos ő pedig szép példája a gyors siker után hamar kiégő, de az atyai elismerést szüntelenül hajszoló fiúnak, aki folyamatosan újabb és újabb hajmeresztő vállalkozásokba fog célja elérésének érdekben, de ahogyan lenni szokott, általában inkább csak még nagyobb galibában találja magát. Teddy nagypapa pedig az örök bűvész és rejtély, aki minden erejével próbálja kisajtolni az életből, amit csak lehet, miután élete igazi értelmét, a feleségét olyan hamar elveszítette, és nem maradt számára más, csak a népes és igen furcsa családja.

 

Volt szerencsém olvasni Daryl Gregory eddig magyarul megjelent összes művét, és egészen eddig a kötetig minden esetben úgy éreztem, hogy igen, erre a szerzőre érdemes odafigyelni, mert bőven van benne a potenciál, amit változó mértékben képes kiaknázni, de valahogy mindig sántított egy picit a történet, valahol sutább lett a történetvezetés a kelleténél, akadt valami apróság, ami miatt nem nevezhettem őt zseniálisnak, legfeljebb nagyon ígéretesnek. Ezúttal viszont úgy éreztem, minden a helyére került. Lehet, hogy az elsőre viszonylag kuszának tűnő szerkezet kellett, amivel Gregory olyan bámulatosan ügyesen bánt ebben a kötetben, de többé eszembe sem jut megkérdőjelezni, hogy vajon mire képes. A misztikum és valóság még sosem fonódott ennyire kiegyensúlyozottan egymásba, a karakterek pedig talán most voltak először tényleg igazán élők – bár ezeken a területeken Gregory eddig sem okozott komolyabb csalódást, mégis mintha most kerültek volna igazán a helyükre az építőkockák.

 

Ahogy Gregory összes eddigi írása, ez is nagyon más, mint a többi, így nem tudom (és nem is feltétlenül szeretném) ez alapján ajánlani, hanem inkább ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kifejezetten ügyesen felépített, egyszerre szórakoztató és néhol megrázóan őszinte tragikomédiát olvasni – ebben a leginkább talán misztikus családregényként aposztrofálható kötetben megtalálja majd a tökéletes kikapcsolódást. Bízom benne, hogy minél többekhez eljut majd ennek a kötetnek a híre, ha kicsit megkésve is, de nagyon kár lenne hagyni, hogy a feledés homályába vesszen…