Főkép

A The Horus Heresy sorozat 13. részében sok visszatérő vendéget üdvözölhetünk, magától a szerzőtől kezdve a konfliktus fő gonoszáig bezáróan, ám egy – helyesebben hat – teljesen új szereplőnek így is örülhetünk eme kötetben. Megszokhattuk, hogy az epikus történet eddigi részeiben különböző helyszíneken, nem lineáris történetvezetéssel haladnak előre az események. Nincs ez most sem másként, ami nem is túl meglepő, főleg, ha tudjuk azt is, hogy a Nemezis véletlenül született meg egy közös – ám alapvetően másról szóló – írói „ötletelés” során.

 

A brainstorming arról szólt, mivel kéne átvezetni az egyik kötetet a másikba úgy, hogy közben ne sérüljenek a Warhammer univerzum már ismert „történelmi” tényei sem. Az eddigi kötetekben az Emberiség Birodalmának eltiprására és a Császár hatalmának megdöntésére induló Hórusz hadúrról, esetleg az ellene összefogó űrgárdista légiókról olvashattunk. A Terra nagyurai azonban nemcsak nyers katonai erővel próbálnák meghiúsítani az agresszor terveit, hanem precíziósabb módszerek bevetésével is. Itt jön képbe az Officio Assassinorum, azaz az orgyilkosok halálos rendje. Az ide tartozó hat ház legjobb orgyilkosai sorra sülnek fel a félisteni hadúr elleni merényleteikkel, ezért váratlan megoldásként az Orgyilkosok Nagymestere arra szólítja fel a hat orgyilkos-vezért, hogy egy közös akcióval tegyenek pontot Hórusz földi pályafutásának végére.

 

Akik valamit is konyítanak a Warhammer játékokhoz vagy a világhoz, azok tudják, hogy itt az orgyilkosok szinte földöntúli erővel (fejlett technikával) felruházott, gyerekkoruk óta a gyilkosságokra kondicionált… nos… gyilkosok. Az átlagember az esélytelenek nyugalmával se szállhatna szembe a legbénábbjukkal se, mivel hamarabb meghalna, mielőtt akár arra rájönne, hogy valaki le akarja őt vadászni. Egyedül az űrgárdisták fejlettebbek, erősebbek, magasabb rendűek még náluk is, meg persze a primarchák, tehát Hórusz is, akik annyival állnak a „mezei” űrgárdisták felett, mint az orgyilkosok az átlagemberek felett. Ebből, és abból, hogy ez egy cirka 50 részes sorozat 13. kötete, bárki könnyen rájöhet két dologra. Egyrészt, hogy Hórusz a könyv végén élni és virulni fog, és másrészt, hogy szerencsétlen orgyilkosoknak semmi esélyük sem volt ellene. Ha sarkosan akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy teljesen felesleges elolvasni egy olyan könyvet – így ezt is –, aminek tudjuk a végét, és semmivel nem viszi előre a cselekményt. Tipikus filler rész tehát, ami nyugodt szívvel kihagyható. Sok olvasó érezhette pontosan ugyan ezt, ami jól megfigyelhető a könyv külföldi értékelésein, a róla szóló írásokban is. Ez kikerülhetetlen és tagadhatatlan negatívum, amin egyszerűen felül kell most emelkednie annak, aki szórakozni akar. Merthogy egyébként van min és meg is éri!

 

Az írás minősége, az akciórészek leírása, a párbeszédek és a többi szokásos téma, amiket elő szokás rángatni egy Warhammer-kötet értékelésekor, most is rendben vannak. Hullámzó ugyan a sorozat könyveinek minősége, de rossz eddig nem volt köztük, az átlagot pedig ez is hozza, néhol bőven meg is haladja. Ez a rajongóknak nyilván már öröm, és elég is, de amiben igazán erős, az a világépítés és az olvasó ismereteinek gyarapítása. Mert ott van ugyan a Bestia felemelkedése sorozat, meg még egy-két, magyarul is elérhető könyv, amiben van szó az orgyilkosokról, na de ezek közül egy sem akadt, ami konkrétan nekik lett volna szentelve. Márpedig itt pont ez történt, és nem is nyúlfarnyi terjedelemben, hanem egy szép vaskos kötetben bemutatva. Az évek során megismerkedtünk az Ultramarines, a Dark Angels, Blood Angels, Word Bearers, Thousand Sons és még ki tudja hányféle űrgárdista rendházzal, itt volt az ideje, hogy csatlakozzanak a sorhoz egy másik jelentős birodalmi csoport, az Officio Assassinorum csendes gyilkosainak egzotikus nevű – Eversor, Callidus, Venenum, Culexus, Vindicare és Vanus – templomai is.

 

A hat templom (klád) mindegyike teljesen más, csak rájuk jellemző megközelítéssel végzi el feladatait, vagyis az aktuális célszemélyek kiiktatását. A Vindicare orgyilkosai a klasszikus (avagy a mostani modern kori) csoportba tartoznak, akik távolról – nagyon távolról, sosem hibázva –, mesterlövészpuskával végzik el feladatukat. A Vanus orgyilkosai inkább hekkerekre hasonlítanak, akik szintén távolról és biztos kézzel ölnek, de nem lőfegyverekkel, hanem különféle elektronikai eszközökön keresztül. A Venenum klád tagjai a mérgek mesterei, majd a többi, a náluk sokkal exotikusabb módszereket használó templomok. Köztük az alakváltó Callidus, az anti-pszí Culexus és az állati, vegyi anyagokkal stimulált őrjöngő-gyilkos, Eversor klád. (Az Eversor orgyilkos „eredettörténetével” azért nem nagyon voltam sajnos kibékülve, elég hiteltelenné váltak a róla szóló első oldalak a későbbi események tükrében.) Még ha az orgyilkosok maguk nem is lettek felejthetetlen karakterek, rengeteg érdekes háttéranyag tudható meg általuk a kládokról és módszereikről, amik miatt igen is érdemes elolvasni ezt a részt is. (Nekem eddig talán az egyik kedvencem egyébként.)

 

A csapat „összemesélése”, a hadúr elleni merénylet tervezgetése és a háttérismeret-adatok mellett azonban került a könyvbe egyéb esemény is, nem is elhanyagolható jelentőségű, amit szinte egy váratlan extraként is fel lehet fogni. A mellékszál ugyanis akár egy (fantasztikus) akció-krimi fő szálának is elmenne. A békés, de egy esetleges Hórusz-megszállástól rettegő bolygó rendőrsége egy ismeretlen sorozatgyilkos után nyomoz, aki sosem látott brutalitással öli meg látszólag véletlenszerűen áldozatait. A rendőrség egy helyben topog, ráadásul az űrszektor egyik hatalmassága is a helyszínre érkezik, hogy – a detektívek szerint legalább is – tovább hátráltassa a nyomozást. A helyi ügyről pedig igen hamar kiderül, hogy sokkal, de sokkal komolyabb annál is, mint amit elsőre gondoltak róla.

 

A következő rész, Az első eretnek pedig már régóta elérhető a boltokban, lehet folytatni tehát a fősztorit (?) gyorsan, nem kell a kiadóra várakozni hosszú hónapokat, sőt! Én biztosan így fogok tenni!