Főkép

Dombóvári Istvánt a hazai stand up comedy kedvelőinek aligha kell bemutatni, írói ismertsége azonban – legalábbis főtevékenységéhez képest –, talán mondhatjuk, hogy felfutóban van. Harmadik saját kötete, a Netperces novellák szellemiségét tekintve már csak abból a tekintetből is elrugaszkodás az élő performanszok világától, hogy utóbbinál a gondolatébresztés megfogalmazott cél, míg a színpadi élcelődés, eddigi tapasztalataim szerint, sosem a konkrét befogadó szellemi megreformálásáról szól. Azonban meglehetősen furcsa lenne úgy nekiülni egy olvasmánynak, hogy bármilyen építő jelleget előre kilúgozunk belőle, még ha a szórakoztatás is annak elsődleges célja, tehát szerzőként Dombóvári teljesen új szerepkörben mutatkozik meg. Nem karakteridegen, inkább karakterében kiteljesedett.

 

Mivel nem a komikus első könyvéről beszélünk, a fenti gondolatmeneten valójában elég, ha a tűzkeresztségen hozzám hasonlóan elsőként átesők zongoráznak végig. Akárhogy is, remélhetőleg ezáltal közös nevezőre hozva a rutinos és kezdő Dombóvári-fogyasztók elvárásait, együtt csodálkozhatunk el a Netperces… egyedi, laptopot imitáló megjelenésén. Ha az első Kaland, játék, kockázat regények átformálták közönségük olvasói szokásait, a Jaffa kiadványa kilencven fokban elforgatja azt – a szöveget ugyanis az oldalakon fentről lefelé haladva szedték. Ettől persze lehet hagyományos módon is lapozgatni, ám ezzel jó eséllyel az extrém olvasás lazán definiált sportágát űznénk.

 

Az egyedi kialakítás szerepe – egy jópofa ötlet megvalósulásának sikerélményén túl – a régi és új közti hídépítés, értve ezalatt korosztályos sajátosságokat és az őket segítő, adott esetben sújtó technológiai környezetet. Mentális horizontomon egy kamasz képe körvonalazódik, aki ölében tartott notebookján görgeti szobájába zárkózva az oldalakat, míg negyvenes szülei a nappali kanapéján lapozgatnak a háttérben sustorgó rádió neszeitől kísérve. E két generációt Dombóvári külön előszóban szólítja meg, novelláit eltérő szempontok szerint ajánlva aktuális célközönségének.

 

Az első, 18 éven aluliaknak szólóban megemlíti a Netflix előfizetéses csatorna Black Mirror című sorozatát, és valóban van némi párhuzam netperces-egypercesei és a modern technológia árnyoldalaival riogató disztópiafolyam között. A jó hír az, hogy a gyakran rendkívül lehangoló Mirror-részekkel ellentétben a kötetet elolvasva nem kívántam megnyomni az életemen a törlés gombot, mi több, rendkívül tetszettek a nem meglepő módon humoros, szókimondó írásokba ágyazott éles meglátások, laza társadalomkritika. És ha már Netflix, a Netperces novellák szerintem bizonyos szempontból egy másik, inkább a sci-fi, mint a jövőkutatás területein barangoló széria, a Szerelem, halál és robotok (Love, Death & Robots) irodalmi megfelelője. Ezek a rövid, animációs epizódok a legmeglepőbb alaphelyzetekből indulnak, és elnézve őket, nem kell azon aggódni, ha az egyik rész nem hozott semmi eget rengetőt: lapozzunk, majd a következő jobban tetszik.

 

Hasonlóképp éreztem ezt Dombóvári Istvánnál is – hol az alapötlet fogott meg, hol a lezárás sikerült csattanósra, hol a kettő között röhögtem nagyokat, és volt, amikor mindez egyszerre sikerült. Nem túl hosszú a könyv, képek is vannak benne bőségesen, de ha kétszer ennyi ön- és világkritikus szösszenet fért volna bele, akkor sem éreztem volna fárasztónak, sőt már félúton ajánlgattam boldog-boldogtalannak, amit a végére érve sem éreztem elhamarkodottnak. Nem igazán jut az eszembe olyan célközönség, akinek nem merném a kezébe adni a Netperceseket, elvégre mindannyiunkat érint a technológiai felpörgetettség, ha szörnyülködünk miatta, akkor azért, ha meg izgatottan várjuk, mit hoz még a holnap, akkor amiatt. Ezt könnyed gondolatisággal, szórakoztató formában feldolgozni sem utolsó, de talán még izgalmasabb megvizsgálni esetleges szokásainkat egy új szemszögből. Ha nem vesszük magunkra a fricskát, dőljünk hátra a közönség soraiban, és röhögjünk önfeledten. De ne feledjük: a legjobban az nevet, aki saját magán nevet.