Főkép

Bodzsár Márk legújabb kém-vígjátéka elsősorban politikai szatíra, erősen fűszerezve posztmodern műfaj-keveréssel és önreflektív humorral. Az olvadó kommunista rezsim szavatossága lejárni látszik, és vezetői az újra és újra megújuló nyugati kapitalizmus örök élet szérumára fenik a fogukat. A szovjetek leadják a drótot Kádárnak, hogy a magyar kémelhárítás kezdjen a gyanús, örökifjú Fábián elvtárs nyomában szaglászni.

 

A beszédes vezetéknevű Magyar Máriát (Walters Lili) és élettársát, Kun Lászlót (Nagy Ervin) állítják rá az ügyre. Máriának intim közelségbe kell kerülnie Fábiánnal, hogy szóra bírhassa. A fiatal kémet azonban lassan elcsábítja a titokzatos világpolgár lezser modora; jólfésült sérója, bőrdzsekije és persze tűzpiros Mustangja, a féltékeny Kun elvtárs nem túl nagy örömére.

 

A nyugat „nagykövete” azonban nem Superman képében, hanem árnyékban meghúzódó vámpírként jön el a fásult Kelet-Európai régióba, és elsősorban nem felszabadítani akarja az elnyomott magyar népet, hanem a vietnámi katonáknak szánt véradományra szomjazik. A kommunistákat sem kell félteni, szemrebbenés nélkül felajánlanák neki egy magyar kórház teljes vérellátását, ha cserébe az örök élet titkával tartósítja az őszülő kádárizmust (meg persze a Szovjetunió fejeseinek hatalmát is). Fábián azonban nem megy bele a játékba, harapásával a megsebesített Magyar Máriát menti meg és avatja be a halhatatlanok közé.

 

Kádár tehát nem élheti meg az eljövendő 21. századot, Fábiánnal és Marival ellentétben, akik ma is köztünk járnak, bármikor elsétálhatnak mellettünk az utcán, és láthatjuk őket a 4–6-oson kapaszkodni. Ha résen vagyunk, megleshetjük, hogy még ma is vérrel csillapítják szomjukat, de már ügyesebb, rejtett módszerekkel teszik. Kun elvtárs az, aki látva (addigi) barátnője megmentését, kiegyezik a vámpírral, de „hithű kommunistaként”, ősz bajuszát meghagyva máig a „régi értékekre” hivatkozik; a tradicionalizmus jegyében a múltat élteti és a vámpírok kora ellen ágál könyveiben és előadásain keresztül. Emellett a vámpírok ellenszerét a „szentelt” fokhagymát értékesíti új csomagolásba bújtatva – trendi, minimalista dizájnú fehér gömb tartóban.

Bodzsár filmjében nem nehéz a sorok között olvasni, a cinikus, szatirikus elbeszélésmód valamint a kém, akció és horror műfajok megidézése pedig azok számára is szórakoztatóvá teszik a mozit, akik a politika iránt nem fogékonyak. Az alkotás tehát azt a 21. században tapasztalt politikai dilemmát tálalja a nézőknek erősen, de ínycsiklandóan fűszerezve, amelyben rossz és még rosszabb ideológiák, pártprogramok között kell döntést hoznia a szorongó posztmodern embernek – a 20. századból átmentett, hazugságoktól bűzlő propagandákat kell ma is orrunkat befogva elviselnünk és a szavazólap fölött izzadva pedig újra és újra azt a kérdést tesszük fel magunknak: a vérszívást vagy a szagló fokhagymát válasszuk?