Főkép

A Cartaphilus úgy tíz évvel ezelőtt négy kötet után kénytelen volt feladni a Sandman képregények kiadását, ám úgy tűnik, változott annyit a hazai színtér, hogy a Fumax belevághasson a nem is kötetenkénti, hanem egyenest az Absolute gyűjteményes kiadásba. Érdekes lenne megvizsgálni, miért van az így, de ez túlmutat cikkem tárgyán, amiről amúgy nehéz bármit írni, hiszen már annyi mindent leírtak/leírtunk (ld. lentebb a linkeknél a korábbi cikkeket).

 

A Sandman már eredeti megjelenésekor (’80-as évek vége/’90-es évek eleje) kultikussá vált, lévén hasonlóan forradalmi a képregény műfajában, mint ami ugyanakkor a rock/metal zenék terén zajlott (grunge, progresszív metal stb.). Az, hogy a Fumax pont ezeket a vaskos és drága gyűjteményes köteteket adja ki, jelzi, hogy van akkora piacuk, hogy megérje, és ebből arra következtetek, hogy nemcsak azok veszik meg, akik közel három évtizeddel ezelőtt külföldi magazinokat böngészve álmodoztak róla, de a később érkezettek is. Persze ez a sorozat időtállóságának is köszönhető.

 

Neil Gaiman szinte kezdő volt, amikor megálmodta az Álmok fejedelmének figuráját. A DC Comicstól kapta a felkérést, hogy egy félig elfeledett szuperhősüket, a Sandmant újítsa meg, de Neil már a legelején olyan váratlan irányba vitte el a sztorit, hogy még most is csodálkozom, hogy zöld utat kapott. Annyi kompromisszumot azért kellett kötnie az új Sandman széria elején, hogy elvárták, hogy beleszőjön több DC szereplőt is, és ezek zöme elég erőltetett lett (bár John Constantine szereplése vagy „Elemlány”, Urania Blackwell epizódja illik a Gaiman alkotta világba). Szintén viszonylag kompromisszumos volt a sorozat korai füzeteinél a rajzoló megválasztása – Sandman figurája az elejétől emblematikus, de kezdetben sem a színek, sem a további szereplők egy része nem ért fel ahhoz az atmoszférához, amit a történet megkívánt. Ám maga a sztori az első képkockáktól örvényként szippantja magába az olvasót – nem csoda, hogy később a DC részben a Sandman sikere kapcsán megalapította a Vertigo (örvény) nevű alkiadóját, ahol a felnőtteknek szánt, masszívabb mondanivalót hordozó, akár művészibb képregények találtak otthonra (ám sajnos jövő januárban bezárják ezt a labelt…).

 

Sandman, Morpheusz, az Álmok ura, és ezernyi más név viselője, egy gótikus külsejű, mégsem viktoriánusan merev lény, egyike a hét Végtelennek, kik a kezdetektől léteznek, s irányítják a háttérből az emberek sorsát, amíg csak egyetlen is él a fajtánkból. A történet azonban úgy kezdődik, hogy egy Aleister Crowley-ra emlékeztető okkultista mágus rabul ejti őt. Már az is zseniális, ahogy Gaiman számos 20. századi eseményt megmagyaráz azzal, hogy az Álmok urát bebörtönözték. Az elkerülhetetlen kiszabadulás és rendrakás után jön azonban az igazi mágia – Gaiman úgy teremt új mítoszt, hogy kedvére belesző bármit az emberiség összes mitológiájából, meséjéből, legendájából, vagy akár jelenéből. Hogy Morpheusz Végtelen, az Neil számára is kimeríthetetlen lehetőségeket adott, de az a legkáprázatosabb, ahogy ő mindezekkel bánik. Olyan kedvvel és határtalan kreativitással szövi a különféle epizódokat, mintha valami második teremtést vinne véghez. Egymástól egészen különböző és elkülönülő idősíkok, megjelenési formák, történetek között váltogat, de mindezek mélyén ott van a mindörökkön élt Álomúr saját meséje, mely közben azért halad előre. Egyre többet tudunk meg róla, a hátteréről, a múltjáról, és azt is előrevetíti a kötet, hogy várnak még rá nagy csaták. (Minden idők egyik legzseniálisabb képregényes mérkőzése az, amikor Sandman látogatást tesz a pokolban, hogy visszaszerezze az egyik eszközét.)

 

Mindebbe a költőien szép pillanatoktól a Stephen Kinget és Clive Barkert is főhajtásra késztető horrorisztikus epizódokig nagyon sok minden belefér. A vaskos gyűjteménybe azonban „csak” az első húsz füzet (avagy három gyűjteményes kötet) fért – s ezek mind megjelentek már magyarul. Itt is Totth Benedek remek fordítását és Bárány Ferenc szerkesztő eredeti jegyzeteit olvashatjuk (utóbbiakra ráfért volna némi frissítés, de így is jól jönnek). Ha a húsz epizódból egyet kellene kiemelnem, akkor meggebednék, de azért meg kell említeni a Szentivánéji álom címűt, mely az első képregény volt, amit World Fantasy-díjjal tüntettek ki novella kategóriában. Charles Vess varázslatos rajzai tökéletesen illusztrálják, ahogy Shakespeare és társulata előadja a színdarabot Oberonnak, Titániának és népüknek – és ez így önmagában is káprázatos. De ahogy mindez illeszkedik a Sandman történetébe, az az igazán elképesztő.

 

A teljes eredeti Sandman sorozat The Absolute Sandman címen jött ki ebben a nagyalakú, keményfedeles verzióban, öt kötetben. A korai részek kaptak egy új színezést, s ez igen előnyükre vált. Emellett jut némi extra is, különösen az exkluzív kivitelű, limitált kiadásban, merthogy van olyan is. A „szimpla” is gyönyörű, 560 oldalas, és alapból 12.000 Ft-ba kerül (érdemes Fumaxéknál megrendelni vagy képregénybörzéken beszerezni, úgy olcsóbb), de a védőborítós, bőrkötéses exkluzív verzióba került 48 oldalnyi extra, az említett Szentivánéji álom forgatókönyve képében – ez nemcsak azok számára érdekes, akik képregényt szeretnének írni-rajzolni, de nekik gyakorlatilag kötelező. És annyira észbontóan gyönyörű ez a kiadás, hogy a megrögzött rajongók, ha tehetik, vállalni fogják a húszezres árat is…

 

A következő kötetben is lesz még egy korábban magyarul már megjelent rész (a 4., Párák évszaka című), de a többi most először kerül magyarul is kiadásra. Remélem, a fordítás méltó lesz az eddigiekhez, és azt is, hogy végül az összes megjelenik majd. (De azért inkább ne számoljuk ki, mibe fog fájni a teljes sorozat, pláne, hogy Gaiman aztán később írt még hozzá ezt-azt…)