Főkép

Nem tudom, mennyire divat ilyesmit csinálni, de ez a mostani egy filmajánlóba ágyazott, úgynevezett rendezőajánló lesz, a tárgya, illetve alanya, ha úgy tetszik, pedig nem más, mint Gus Van Sant.


Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy bárki, akinek az ő neve ismerősen cseng, annak valószínűleg a Good Will Hunting miatt cseng úgy, ahogy, és erről pont emiatt nem lesz szó, hanem helyette a kevésbé ismert és jóval megosztóbb alkotásairól. Gus Van Sant nagyon különleges figura Hollywoodban, ő az, aki egyszerre tartozik a művészfilmek nagytiszteletű rendezőinek táborába, és szintúgy a kommersz filmekéibe is. Ez utóbbiaknak remek példája a Good Will Hunting, és a félreértések elkerülése végett: szerintem is remek film.


Még egy, már majdnem Good Will Hunting-i magasságokba emelkedett népszerűségű filmjéről gondoltam szót ejteni, ez pedig a Milk, ami alatt nem a tejre kell gondolni, hanem Harvey Milknek, amerikai melegjogi aktivistának, majdani képviselőnek a valós történeten is alapuló életrajzi bemutatására. Kiemelendő, hogy nem tartozik azon „na, már megint egy ilyen”-típusú filmek sorába, ahol hol az egyik, hol a másik kisebbséget védjük meg nagyon népszerűen; ez egy jóval ennek a fajta filmkészítésnek a divatba jövetele előtt készült, és még korábban játszódik, akkor, amikor ilyesmiről filmet készíteni még olyan volt, mint a ’20-as években csókot felvenni (hát még moziban levetíteni). A Milkben tehát nagyszerűen adaptálja a való életből vett forgatókönyvet, a színészek, különösen Sean Penn, pedig bravúros alakításaikkal asszisztálnak hozzá. Mindez meg is hozta a gyümölcsét: a filmet nyolc Oscarra jelölték és kettőt meg is kapott belőle. (Sean Penn mellesleg a Játsz/Ma (The Game) és Az őrület határán című filmekben is feltűnik.)


Ugyanezen évben (2008) rendezte 8 (Eight) című filmjét is, ami nekem leginkább egy kifinomultabb 24-epizódnak tűnt, mindenesetre ezzel amerikai nemzeti identitás és önarckép-építős filmjét szintén kipipálta, azzal együtt, hogy bár szerintem a film egyáltalán nem lett rossz, de más célt kitűzvén, ezzel most nem foglalkozom.


Fő témám a Gerry és az Elephant lesznek, nem igazán tartalmuk, sokkal inkább formai bravúrosságuk és elkészültük módja miatt. Mindkét film 2002-es és igencsak erős magyar vonatkozásuk van.


A Gerryben Casey Affleck és Matt Damon játszik, mindkettőjük karakterét Gerry-nek hívják és többször is elhangzik, hogy „hát ezt jól elgerryztük”, mint afféle szójáték, de ez nincs jobban kibontva. Sok más filmen is dolgoztak már együtt a rendezővel; az Affleck-testvérek és Matt Damon gyakorta feltűnnek Gus Van Sant filmjeiben. A történet annyira szimpla, hogy a filmkészítési módszerekkel való kísérletezés szándéka erővel kivirít mögüle; a Tarr Bélánál látott beállítások sokszoros alkalmazása és azok kombinálása sokkal erősebben jelen van a filmben, mint maga a történet. Némely jelenet, ha lehet így mondani, szinte már vendégjelenetként van megidézve, egy-egy a Sátántangóból és a Werckmeister Harmóniákból.


A szereplők a film elején autóval haladnak egy úton, kiszállnak és gyalog indulnak valahova, amiről mintha tudnák, hogy ott van valamerre, de időközben úgy eltévednek, hogy végül egész idő alatt csak mennek és mennek. Itt érdemes megállapítani, hogy víz, és minden egyéb ilyenkor alapvetően és természetszerűleg szükséges felszerelés nélküli elindulásuk olyan céltalan, hogy kár is arra számítani, vagy azt várni, hogy majd megérkeznek valahová. Talán a film feléig odafelé tartanak, mellesleg azzal a tudattal, hogy ott majd találnak vizet, a második egyharmadban-kétharmadban, pedig vissza akarnak valahogyan találni, de elkeseredettségükben még jobban elkavarnak, és a teljes szürrealitásig bandukolnak. Összesen nem több mint másfél óra hosszúságával a film mégis olyan nyomasztó, mintha kétszer annyi lenne. A folytonos gyaloglás a Tarr Béla-féle lábdobogással, stabilizált kamerával, közelről-távolról, hátulról vett beállításokkal olyan ritmust, szinte már dallamot ad az egésznek, és úgy képezi meg meditatív hangulatát a vége felé szinte már túlvilági tájakkal kiegészülve, hogy a nézőt teljesen eltemeti. Az ábrázolásmódtól és a fel-felbukkanó lehetetlen részektől eltekintve egyébként a forgatókönyv valós eseményeken alapul.


Az Elephant eggyel mozgalmasabb; egy ’99-ben történt iskolai mészárlás történetét meséli el, ahol két srác tizenhárom embert ölt és még huszonegyet sebesített meg előre kitervelt vérengzési szándékkal, hosszas készülődés után, végül pedig öngyilkosok lettek. Az esemény elvileg harmadik az USA-ban elkövetett iskolai mészárlások visszataszító dobogóján, közvetlenül a 2007-es Virginia Tech-ben és a 2012-es Sandy Hookban elkövetett hasonló kaliberű, de több áldozatot követelő események mellett. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a rendező az akkoriban legvéresebbnek kikiáltott öldöklést adaptálta. A történetvezetés meglehetősen „sátántangós”, sok szálon dolgozik és ezeket hosszú snittekkel, kitartott kamerákkal és természetesen gyaloglásokkal remekül keveri, ezzel rendre meglepetéseket okoz, ahogy tette ezt a Gerryben is, bár ott a táj és az irányok hosszan kitartottságán, majd a lassúságot furcsán megfordító összekapcsolások sorozatán volt a fő hangsúly, míg az Elephantban az iskola kisebb-nagyobb magánügyein és azok kapcsolatain, amik aztán összefonódtak az utolsó jelenetben, akár egy puzzle.


Lényegében ezért is érdemes lehet megnézni őket, különösen, ha bejön ez a kísérleti jellegű filmezés, vagy éppen a Tarr Béla filmekből ismert mesélési technikákat szeretné az ember még többet használatban látni.


Úgy kezdtem, hogy Gus Van Sant egész munkásságát ajánlom ezzel a két filmmel és főképp elkészítésük módjával. A kísérleti filmezés, egy rendező saját magának, illetve közönségének ilyenfajta próba elé állítása szerintem példamutató alkotói attitűd; nem a pénzre megy, nem tesz ki közvélemény-kutatást, hogy mi az, ami a legtöbb embert behozza a moziba, ami a legtöbb embernek tetszik majd, nem köt kompromisszumot, aminek a végén se alkotó, se fogyasztó nem lesz igazán elégedett, hanem bedobja a gépbe és megvárja, mit köp vissza. Ha meg kellene határoznom, mi tesz egy rendezőt művésszé, akkor az, hogy – nem köti meg a kezét sem a valóság, sem az, amit elvárnak tőle, hogy magának csinálja a filmet és nem a tömegnek, illetve, hogy nem egyedül dolgozik, hanem csapatban – előkelő helyen szerepelnének ötleteim nem túl széles palettáján.


Nem szeretem, hogy ezzel kell zárnom, viszont egy filmjétől mindenkit tisztelettel óva intek, ez pedig az 1998-as Psycho, ami az eredeti, Hitchcock-féle, 1960-as legendának az újraalkotása. Nem azonos című filmre kell gondolni, hanem konkrétan arra, hogy megpróbálta teljesen újraforgatni az egykori mesterművet. Nem azért nem ajánlom, mert annyira borzasztóan elviselhetetlen lenne, hanem mert ennek nyomán az ember óhatatlanul is leírja magában Gus Van Santet, ami pedig nem jó. Ha esetleg valaki mégis megpróbálkozik vele, előtte javaslom az eredeti megtekintését, utána pedig a Good Will Huntingot, hogy a tömegfilm gyógyító hatása felmentse a rendezőt a ’98-as sikertelenség vádja alól. (Természetesen ez is kísérlet volt részéről, ilyesmibe belebukni is szokás, valahol ez is erősíti a korábbiakat...)


Egyéb fontos filmek ennek kapcsán: Sátántangó, Werckmeister Harmóniák, Otthonom Idaho, Fedezd fel Forrestert!, Ígéret földje.

 

(A filmeket a Godot Filmklubban láthattam.)