Főkép

Johann Sebastian Bach 1722-ben, harminchét évesen komponálta meg a Wohltemperiertes Klavier (BWV 846-893) első könyvét, 24 dúr és moll prelűdöt és fúgát, amíg a németországi Köthenben dolgozott. A második könyv jó húsz évvel később készült és a mű egésze csak 1801-ben, Bach halála után majdnem fél évszázaddal később jelent meg. Az évszázadok során érezhető hatása volt Mozart, Beethoven és Chopin zenéje mellett Brahms és Sosztakovics és még sokak zeneszerzésére.

 

Keith Jarrett 1987 februárjában rögzítette stúdióban az első könyvet, majd egy hónappal később, március 7-én, még a stúdióalbum megjelenése előtt az „upstate New York”-i Troy Savings Bank Music Hallban egy koncertet is adott a programból. Aki ismeri a stúdiófelvételeket és most meghallgatja ezt az új kiadást, nem sok különbséget fog találni a kettő között, Jarrett ugyanolyan letisztultan zongorázza élőben is a darabokat, mint közönség nélkül. A dinamikához talán csak a szünetben nyert energia ad hozzá, ugyanis a könyv második felére visszatérő Jarrett mintha egy picit felrázta volna magát a „Fisz-dúr prelúdium”-ra, ami a hangzást is mintha pozitívan befolyásolná kezdetben, hogy végül a második felvonás is unalomba fulladjon.

 

Merthogy nehéz ezeknek a felvételeknek a hallatán pozitívan válaszolni arra a kérdésre, hogy miért jó nekünk, hallgatóknak, hogy a jazz egyik legnagyobb óriása Bachot játszik. Hogy ne csak a jazz, hanem a zenetörténet egyik óriásává váljon? De hát anélkül is az. Ahogyan a nagyszerű Brad Mehldau Bach Wohltemperiertes Klavier játéka, improvizáció variációkkal is csak addig tűnik izgalmasnak, amíg nem tesszük mellé és hasonlítjuk össze például Schiff András felvételeit, úgy szerintem Jarrett ezen kísérlete is jobb helyen volt a kiadatlan koncerteket tároló dobozok egyikében.

 

Ez persze nem jelenti azt, hogy Keith Jarrett klasszikus munkássága ne lenne kiváló, de talán ha a kérdést úgy fogalmaznánk át, hogy mikor jó nekünk, hallgatóknak, ha Keith Jarrett vagy más nagyszerű jazz zongorista klasszikusokat játszik, akkor egy olyasfajta választ lehet adni, hogy elsősorban amikor kevésbé ismert vagy rögzített műveket játszanak. Hiszen ilyenkor a saját mondanivalója vagy egyénisége a muzsikusnak az értelmezendő művel kapcsolatba kerülve már a mű relatív ismeretlenségnél fogva is nagyobb érdeklődéssel tölti el a hallgatót. Jarrett Barber vagy Sosztakovics feldolgozásai például lenyűgözők, de például Mehldau együttműködései az operaénekes Renée Fleminggel vagy Sophie von Otterrel is elbűvölők.

 

De amikor egy annyira sokszor feldolgozott műről van szó, mint a Wohltemperiertes Klavier, akkor a reklámszövegben szereplő megközelítésmód, miszerint az előadó csak egy olyan filter, amin keresztül most Jarrett hagyta, hogy átszűrődjön rajta a muzsika, egyszerűen működésképtelennek tűnik. Ezért ez a duplakorong inkább tökéletes példája annak, hogy értelmezés nélkül klasszikus zene sincsen.

 

Előadó:

Keith Jarrett – zongora