Alma Katsu: Éhség

Alma Katsu nem ismeretlen a hazai olvasók előtt, hiszen vámpíros sorozata, a Halhatatlan-trilógia már évek óta (2012-2016) elérhető magyarul, de mivel a paranormális-romantikus tematika számomra inkább elijesztő, mint csábító, így nem meglepő, hogy én mégsem ismerem behatóan a hölgy korábbi munkásságát. Amennyiben maradt volna a vérszívóinál, úgy a két lépés távolság továbbra is megmaradt volna közöttünk, ám legújabb, 2018-as könyve, az Éhség szakított a bevált recepttel, és – fekete szárnyak nélkül bár – a vadnyugatra repíti az olvasóit.

Az 1840-es években, mikor Amerika keleti partjáról a nyugatira tömegek költöztek át a gyors meggazdagodás (aranyláz) vagy a földszerzés reményében, a kalandra éhes embereknek (vagy családoknak) nem volt más épeszű lehetőségük, mint az indiánoktól „hemzsegő” szárazföldön keresztülvágni, ami cirka 3500 kilométert jelent, dacolva ezernyi ismert és ismeretlen veszéllyel. A tömeg segítő erejében bízva ezek a kalandorok általában karavánokba tömörültek, úgy vágtak neki az útnak, amit mások, a szerencsés utazók, már végig jártak.

Ilyen ajánlott útvonalat – egy újabb 250 kilométeres sivatagi „rövidítéssel” fűszerezve – készült követni a későbbi korokban a vezetőjük után Donner-társaság néven hívott csoport is – a könyv ugyanis igaz történeten alapul –, ám a nagyjából száz fős kompánia fölött már indulásuk kezdetén baljós, de teljesen földhözragadt árnyak gyülekeztek. A családok közül több is elégtelen ellátmánnyal készült útnak indulni, ráadásul magát az indulást is túl későre időzítették, ezért félő volt, hogy – ha történne valami váratlan – a tél előtt nem tudnak átjutni a hegyi hágókon sem. Itt az ideje, hogy feltegye a kezét az, aki szerint az utazások alatt általában nem szokott történni semmi váratlan… Természetesen a Donner-társaság sem az eseménytelen útja miatt vonult be a történelem rejtélyei közé – még ha az Éhség nem is a valóság dokumentarista leírása.

Talán az ezredforduló környékén lehetett egy kisebb fellángolása a történelmi-misztikus regényeknek, amikben magyarázatot próbáltak adni több-kevesebb sikerrel különféle történelmi rejtélyeknek. Persze nem állíthatók teljesen párhuzamba például Charles Berlitz vagy Erich von Däniken már-már okkultistának is tekinthető áltudományos könyvei az Éhséggel, talán még az összevetés is erőltetettnek tűnhet – bár az ötletet biztosan ezek a fajta könyvek adták –, nekem mégis azok a művek ugrottak be először, amikor akár ezt a könyvet, akár pár hónappal ezelőtt Dan Simmons Terrorját olvastam, ami viszont tálcán kínálná magát egy alapos összevetéshez. Bár mind a három könyv (a Terror, az Éhség és a „berlitzista” dokumentumregények masszája) egy történelmi talányból indul ki, arra próbál meg az elfogadott nézettel szemben álló, alternatív, szórakoztató vagy épp megdöbbentő választ keresni, de a két nevesített regény ennél nem vállalkozik többre, míg a „berlitzisták” az alternatív választ igazságként próbálják beállítani, az olvasó világnézetétől függően több-kevesebb sikerrel.

Mivel én már a régi dokumentumkönyveket is eléggé bírtam gyerekkoromban is – a western történetekről nem is beszélve! –, ezért nem tartottam attól, hogy az Éhség elolvasása esetleg elpocsékolt idő lesz. Arra vártam, hogy vajon milyen fő-rémséggel kell szembenézniük a pioneereknek. Vajon simán „csak” az éhezés miatt vesznek oda, vagy egy igazán dolgos sorozatgyilkos keveredett az utazók közé, netán a cím nem is rájuk vonatkozik – vagyis csak annyiban, hogy rájuk lesz éhes valami? (Csak nehogy vámpíros legyen, suttogtam el egy halk imát…) Megannyi izgalom várt már az első lap előtt! Azt hiszem itt említeném meg azt is, hogy a borító telitalálat!

Nem fogom elrontani a még fogalmatlan, remélhetőleg leendő olvasók felfedezésének örömét, ezért meg sem kapargatom azt, mi fog majd történni a könyvben. Annyit mondok inkább, hogy a vadnyugati hangulat, a kor hasonló utazásai során előforduló embert próbáló nehézségeit sikerült élvezetes, jól sikerült regényes formába önteni. A szereplők, a karaván utasai és az útjuk – illetve a visszaemlékezések – során felbukkanó alakok és történeteik érdekesek voltak és feszültek, bár annak nem néztem utána, hogy mennyire alapult a valóságon a személyes történetük és mennyire volt az írói fantázia terméke csak. Ahogy haladunk előre az időben, az események is egyre félelmetesebbé és komorabbá válnak. Sajnos azonban talán egy kicsit túl lassan, sokáig túlságosan is megfoghatatlanul, ami nem vált kárára ugyan – szerintem –, nagyon jól el lehet merülni ebben az észrevétlenül kilátástalanná váló miliőben, de a türelmetlenebb horror-fanok egészen sokáig csak az orrukat fogják húzni, hiszen vészjósló apró jeleken kívül semmi egyéb nem jelzi, hogy itt bizony végül közel száz ember élete ér véget drámai események és viszonyok között.

Azért, hogy a kötetnek keretet adjon – de talán főleg azért, hogy az első oldalakon is legyen egy kis izgalom, és a feszültség végig nőjön az olvasás alatt az első oldal történéseinek ismeretében –, a könyv nem lineárisan meséli el az eseményeket, hanem szinte a lezárással kezdődik, majd ugrik vissza az utazás elejére, és onnan ugrál az időben előre-hátra. Ha valamit, akkor ennek a keretnek a használatát mondanám a regény igazi hibájának. Más filmekben és könyvekben sem szokott jól elsülni általában, hogy gyakorlatilag „elspoilerezik”, hogy valaki… általában a főhős, túléli az adott kalandot. Ez itt végképp nem hiányzott.

Egy-két éve az Agave Kiadó felpörgette a horrorregények kiadását itthon, aminek teljes szívemből tudtam örülni, több kiváló regényt is megismertem ezáltal. Remélem, hogy ez a kezdeményezés tovább folytatódik – bár nem emlékszek, hogy jelentettek volna-e be újabb, ide tartozó zsánerkönyvet a jövőbeli terveik között –, és ezek az igényes(ebb) rémtörténetek megtalálják a hazai felvevőpiacukat.