Főkép

Miközben globalizálódó világunk egyik hangzatos jelszava az újrahasznosítás, addig az irodalomban annak vagyunk tanúi, miként próbálják életben tartani azokat a jól bejáratott neveket, amelyeket évtizedekkel vagy akár évszázadokkal korábban papírra álmodtak a szerzők. Ilyen például Sherlock Holmes (akinek ifjúkori kalandjai magyarul is megjelentek), vagy Conan, akinek történeteit többek között a Robert Jordan folytatta – és persze Hercule Poirot, aki immáron harmadik alkalommal öltött újra testet Sophie Hannah jóvoltából.

 

Ez utóbbi manifesztáción egyébként a mai napig csodálkozom. No nem azon, hogy valaki képes egy új Poirot sztorira, hanem azon, hogy a jogokat birtokló cég egyáltalán hajlandó volt erre a lépésre. Mert az ugyebár nyilvánvaló, a krimi királynőjének művei iránt akkora az érdeklődés, hogy a menetrendszerű újrakiadásoknak köszönhetően még jó darabig garantált a pozitív üzleti eredmény. Szerencsére nem elégedtek meg a meglévő művekkel és többre vágytak. A miértek és hogyanokról az interjúban, az első két kötetről meg az ajánlóinkban írtunk (erre vannak).

 

Személy szerint úgy gondolom, a most megjelent harmadik kötetre jutott el odáig Sophie Hannah, hogy tökélyre fejlessze Poirot ábrázolását. Az apró kis gesztusok, a monológok, ahogyan szembesíti környezetét logikus következtetéseivel, ezek bizony bármely Agatha Christie által írt regényben elfértek volna. Ennyivel azonban nem érte be, érzésem szerint sikerült pár olyan új elemet hozzátennie a karakterhez, amelyeknek köszönhetően az több lett. Gondolok itt mondjuk a belga kedvenc kávéházának vezetőjére, Fee Springre. Az alábbi kis részlet jól bemutatja a kapcsolatukat.

 

„Poirot leült. Egyenesre igazgatta az evőeszközöket az asztalon, mint mindig, és pillantásával igyekezett kerülni a teáskanna-gyűjteményt a magas falipolcokon. Látványukat elviselhetetlennek találta: összevissza álltak, láthatóan találomra odahelyezve. Teljesen logikátlanul. Hogy valaki szeresse a teáskannákat, annyira, hogy ennyit összegyűjtsön, és mégse érezze szükségét, hogy ugyanabba az irányba állítsa a csőrüket… Poirot régóta gyanította, hogy Fee szándékosan rendezte a kannákat ilyen összevisszaságba, azért, hogy őt kínozza. Régebben a teáskannák hagyományosabban voltak elrendezve, és ő egyszer megemlítette, hogy az egyik helytelenül áll. Azóta bármikor jön a Pleasant’s kávéházba, soha nincsenek szabályos rendben. Fee Spring nem jól viseli a kritikát.”

 

Persze kettejük kapcsolata nem merül ki ennyiben, lesz még mit megbeszélniük más ügyben. Hasonlóan fontos – és Sophie Hannah által kitalált – mellékszereplő Edward Catchpool felügyelő, aki időnként a maga dolgát végzi, időnként meg a Poirot által kiosztott feladatokat intézi. Még jó, hogy a főnöke szabaddá tette és egyúttal a belga segítségére utasította.

 

Azért nem felhőtlen a boldogságom, mert szerintem van pár gyanúsított, akik vagy sablonosak, vagy elnagyoltak (például Sylvia Rule). Ettől függetlenül úgy vélem, még egy-két könyv (plusz olvasói visszajelzések, szerkesztői tanácsok) és Hannah legalább annyira jó krimiket fog írni Poirot főszereplésével, mint amilyeneket Christie írt annak idején. Természetesen egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy most egy Agatha Christie művet olvasok, de tényleg jó úton haladunk errefelé. A mostani alapötlet és annak kivitelezése igazán eredeti – bevallom, egészen a nagy fináléig fogalmam sem volt, ki lehet a háttérben rejtező gonosz.

 

Bár többek szerint a történet 1930-ban játszódik, jómagam nem találtam semmiféle direkt vagy közvetett utalást a cselekmény idejére – és ez így van jól, hiszen Christie könyvei is időtlenek.