Főkép

Ki, vagy mi lehet „Az”? A 2017-es első rész viszonylag tág, de könnyen átlátható értelmezési spektrumot kínált. Az Andy Muschietti rendező és Bill Skasgård színész által megformált gyerekekre éhes bohóc-karakter már csak külső megjelenítését tekintve is sokkal archetipikusabb, elemibb gonoszt sejtet, mint a 90-es években készült filmadaptáció „Krajcárosa”. Tim Curry arcfestéke és nagy piros orra még a mögötte vicsorgó szörnyeteg elfedésére szolgált, Skasgård figurája viszont már kizárólag verbalitását tekintve él ezen ördögi csel lehetőségével. Külsőleg a harmincas években divatossá váló filmbeli gótikus szörnyeket idézi az új Pennywise, melyek felbukkanása egyértelmű jelzés célpontjaik számára: azonnal menekülni kell!

 

Az első részből kiindulva ez a vészjósló ábrázat összhangban áll a bohóc metaforájával – a gyerekkori traumák hirtelen és intenzív természetével. Bár a traumák sokfélék, Muschietti gond nélkül – talán néhol kissé túlzásokba esve – jeleníti meg a köztük lévő párhuzamot. Pennywise ott áll a főszereplő srácok elnyomó szülei mögött, megjelenik a kamaszlány, Beverly molesztáló apja képében és első menstruációtól való félelmében, valamint marionett-bábuként mozgatja az iskolatársait terrorizáló zsebkéses „nagymenőt”, Henry Bowerst. A film végére azonban ideiglenes győzelmet aratnak a fiatal hősök; a ronda bohóc már nem rémisztő. Többek közt, ezért is volt nehéz dolga Muschiettinek a folytatás elkészítésében.

 

Jól ismert dramaturgiai közhely, hogy a rém addig félelmetes, míg árnyék fedi (szószerint ill. átvitt értelemben), és azután válik halandóvá, hogy önmaga teljes valóját felfedi. Itt ér véget a horror és kezdődik a fantasy (avagy sci-fi) műfaja. Ezt Muschietti is jól tudta, ezért a folytatásban a kötelező horror elemek kivitelezéséhez még mélyebbre ásott a már említett hetvenes évek előtti gótikus horror világában inspirációért. Sőt, a szintén ebben az időszakban elszaporodó crossover szörnyfilmeket is megidézi; feltűnnek gólem-szerű, parazitákra és/vagy élőhalottakra hajazó lények is a történet során; a bohóc már csak néhány ijesztő momentumért felel.

 

A rendező megannyi témát és drámai elemet igyekezett felsorakoztatni új alkotásában, hogy kipótolja a kortárs horror-tematika helyén keletkező űrt. Talán túlságosan erős volt intenciója, mivel úgy éreztem, a film ezen felvetések sokasága miatt bukik el és válik követhetetlenné, fáradalmassá. A végeredmény egy zavaros műfaj-kavalkáddá fajul, melyben tematizálódik a homofóbia, az amerikai őslakosok leigázása, gyarmatosítása, a nosztalgia létjogosultsága, a visszatérő traumák kezelésének kérdése és még hosszan sorolni lehetne.

 

A felsorolásból talán érződik a rendező irreális célkitűzése. E témák alapos kibontására még a 165 perces játékidő is rövidnek bizonyul. Nem mellékes, hogy ezáltal Pennywise karakterének motivációi és az ebből eredő szimbolizmusa felülíródik az első részben kialakított koncepcióhoz képest, és egy izgalmas, új megközelítés helyett zavaros és túlgondolt elképzelés érvényesül vele kapcsolatban. A bohóc egyszerre a személyes traumák és visszatérő rossz emlékek megtestesülése, a gyarmatosítás kritikája, de ugyanúgy egy konkrét, fantasy műfajt megidéző soklábú szörnyeteg is, melyet egy bizonyos indián szertartás keretében lehet elpusztítani. Mindemellett még emberi eredetére is elhangzanak utalások a történet során; nevezetesen arra, hogyan telepedett le családjával a múlt századforduló környékén Amerikában. Véleményem szerint az értelmezési spektrum már túl széles, paradox jelentéseknek ad teret; én főleg Pennywise túlhangsúlyozott, konkretizált múltja és az emellé besűrített rengeteg szimbólum-lehetőség ellentmondásosságát találtam feszélyezőnek. A karakter időbelisége és legyőzésének módja profanizálja az archetipikus, allegorikus gonoszt, és ismét felmerül a kérdés: ki, vagy mi lehet „Az”?