Főkép

A mágus, a papnő, a harcos, a tolvaj és a kalandor bemennek az erdőbe.

 

Eddig ez egy sima fantasy, nem? Epikus küldetés, meg kell menteni a világot a gonosz hadúrtól/mágustól/szörnytől – itt egy Darvezian nevű varázslóról van szó –, ehhez pedig a hősök – akik vagy eleve erre rendeltettek, vagy a nagybetűs Jó iránti elkötelezettségük tette őket ilyenné – minden veszedelemmel hajlandók szembenézni.

 

Igen ám, de ez egy Adrian Tchaikovsky regény – címe szerint a Pókfény. Talán kitaláljátok, hogy az ember helyett melyik állat játssza itt a főszerepet.

 

A Hadállat intelligens biomorfjai után a szerző visszatér kedvenc (?) élőlényeihez, a pókokhoz. Ahogyan Az idő gyermekeiben már megtanultuk, Tchaikovsky képes a legtaszítóbb élőlényt is rokonszenvessé tenni, így nem kell csodálkozni, hogy itt is hasonlóra törekszik. A fantasyben persze már régen nemcsak a tolkieni kettős felosztás – a makulátlan jók és a mérhetetlenül gonoszak – létezik, több olyan regény van, ami megmutatja, milyen lehet a másik oldal szemszögéből, hogy a klasszikus szörnyeknek (sárkányok, orkok, démonok) is lehet személyiségük, rokonszenves tulajdonságuk, netán ők is jóvá válhatnak vagy jó ügyért küzdhetnek (még ha nem is makulátlan eszközökkel). Ebben a regényben ilyen figura Nth, a túlméretes pókból emberszerűvé tett lény, aki a mágiának köszönhetően kénytelen szolgálni a Fény harcosait.

 

Tchaikovsky nem árul zsákbamacskát. Rövid regényében azon túl, hogy igyekszik kiforgatni a klasszikus, szerepjátékos fantasyk kliséit – szinte látni a szerző megjegyzését a margón egy-egy jelenetnél: itt kell nevetni! –, amellett ugyanazokat a témákat hozza elő, mint amik egyébként is foglalkoztatják. Mi teszi az embert, az emberit, és ha az emberen kívül léteznek más, érző és gondolkodó lények, akkor honnantól tekinthetjük őket egyenrangúnak velük – netán nálunk magasabb rendűnek? A fantasztikus irodalom már a kezdetektől arra használja a másfajta lényeket (legyenek azok robotok, idegenek vagy mesebeli alakok), hogy az emberről beszéljen, hogy bemutassa, hogyan bánik egyik embercsoport a másikkal, mik a humánum fő jellemzői, és mik a hibáink, amikkel szembe kellene néznünk és megoldást találni rájuk. Itt sincs ez másként. Lehet egy érző lényt úgy használni, mintha csak tárgy lenne, nem törődve vele, hogy ő esetleg mást akar, mint mi, akik egy Szent Küldetés, egy Felsőbb Jó nevében cselekszünk? A cél szentesíti az eszközt? Tényleg felhatalmazást kaptunk arra, hogy az általunk igaznak vélt cél érdekében áthágjunk mindenféle szabályt, félrelökjük humánus kétségeinket, elveinket, és legfeljebb utólag gondolkodjunk el azon, mennyi kárt okoztunk érző lényeknek a tetteinkkel?

 

De persze nem Tchaikovskyról lenne szó, ha nem engedne bepillantást a nem emberi lény világába. Nth látásmódja, bár nem annyira magával ragadó, mint Az idő gyermekeinek Portiáié, vagy nem vált ki akkora érzelmi kötődést, mint Rex és társai a Hadállatban, azt nem lehet mondani, hogy nem ő lesz a legszimpatikusabb karakter a könyvben. Két világ közötti helyzete eleve nehéz sorsra ítéli, de ahogy lassan megismerjük mozgatórugóit – amik egyrészt tudatos döntéseiben, intelligens gondolataiban jelennek meg, másrészt nagyon is kötődnek az állati énjéhez –, egyre inkább új megvilágításban látjuk őt és a többi figurát is. Kicsit kilépünk az emberközpontúságból, és máshogy szemléljük a világot, ez pedig egyáltalán nem válik kárunkra. Többször kellene ilyet tennünk.

 

Bár rövid és nem sok meglepetést tartogató fantasyről van szó, a Pókfény mégis kicsit több tud lenni egynyári olvasmánynál. Aki élvezi a toposzok kiforgatását, az még egy szintjét felfedezheti a könyvnek, de azok is élvezni fogják, akik kicsit mélyebb tartalmat keresnek két vaskosabb, filozofáló mű között. Vagy amíg várják a szerző új regényét, amiben újra ellátogathatnak Portiáék világába.