Főkép

FitzLovag újra Kosvárban! Természetesen továbbra sem fedheti fel, hogy ki is ő valójában, így marad Borzcsíkos Tom, Arany nagyúr inasa és testőre, hogy ebben a szerepben próbáljon meg mindenhol ott lenni, ahol szükség van rá. Hiszen Kosvárban továbbra sem nyugodt az élet: az Ösztön-használók különböző frakciókra szakadtak, és néhányan nem békére, hanem bosszúra áhítoznak; Kötelesség herceg még épp időben tért vissza, hogy találkozni tudjon leendő arájával a Külső-szigetekről, ám nem megy minden olyan gördülékenyen, mint azt a királyné szeretné; ráadásul egyszer csak betoppan egy másik küldöttség, ezúttal Bingtonból. Fitz-nek az udvari intrikák mellett pedig lassan el kell fogadnia, hogy ő a legképzettebb Mesterség-használó Kosvárban, így rá hárul a feladat, hogy kiképezze Kötelesség herceget és jövendőbeli segítőit, akik közel sem tipikus mágiahasználók...

 

Így dióhéjban összefoglalva egész mozgalmasnak érződik Az arany Bolond cselekménye, pedig valójában nem is tudom, olvastam-e valaha olyan könyvet Hobbtól, amiben ilyen kevés dolog történik a felszínen. A szereplőket egyértelműen a két küldöttség és a két mágia tartja mozgásban, de nehéz lenne azt mondani, hogy ebben az ezer oldalban rengeteg előrelépés történt volna. Ilyen értelemben klasszikus második részről van szó: kijelöli a befejező kötet fő irányvonalát, előkészíti azokat az eseményeket, amik majd A Bolond végzetében következnek, egyfajta átvezetésként funkcionál – és bár mindezt kiválóan teljesíti, valójában Az arany Bolondnak közel sem ez a legfontosabb fókusza.

 

A valódi izgalmak ugyanis, mint ahogy azt Hobbtól már elég régóta megszokhattuk, nem a látványos összecsapások idején történnek. Talán a hatalmak közti status quóban nem sok módosult, viszont Fitz és a körülötte lévő alakok személyisége nagyon is sok változáson ment keresztül. Igazi érzelmi hullámvasút olvasni ezt a könyvet – az egyik oldalon még sajnáljuk Fitz-et és együtt érzünk vele, a következőben már utáljuk a fafejűségét... talán még sosem került hozzánk ilyen közel, pedig már vele tartunk jó néhány regény óta. Ami bizonyos szempontból újdonság, hogy talán ezúttal nem feltétlenül az ő jelleme áll a középpontban, hanem a másokhoz való viszonya. A Bolond kötelesség végének történései után egy olyan helyzettel kell szembenéznie, amiben nem volt már gyerekkora óta, és bizony ezen a területen néha még mindig úgy viselkedik, mint egy suta kamasz.

 

Árny, Kötelesség herceg, Kettricken királyné, Jinna, Seregély, Balga, na és persze a Bolond, aki néha Arany nagyúr – mind-mind olyan személyek, akik folyamatos hatással vannak Fitz-re, a hozzájuk való viszonya segítségével határozza meg önmagát is. Mert talán ez FitzLovag legnehezebb feladata ebben a regényben: nem az, hogy túlélje az Ösztön-használók támadásait, hogy kémkedjen a külföldi delegációk után, hogy Mesterségre tanítsa a herceget, hanem hogy megtalálja önmagát. Hogy rájöjjön, ki is lett belőle mostanra – és ki szeretne valójában lenni. Hobb elképesztő mennyiségű személyes drámán vezeti át: az egyik rezonál a másikra, a mellékszereplők problémái összekapcsolódnak Fitz-zel, hogy a végére talán, nagy nehezen, éppen csak eljusson oda, ahova tartoznia kell.

 

Egyszerűen csodálatos végignézni ezt a folyamatot. Ezer oldalon keresztül együtt lélegzünk FitzLovaggal, egyszerre értetlenkedünk, utálkozunk, vagyunk dühösek és szerelmesek – olyan mélyen látunk be az érzelmeibe, mintha már évek óta ismernénk. A befejezésre elég nehéz is elengedni: két héten át állandó társam volt a mindennapokban; bele se merek gondolni, milyen érzés lesz elengedni ezeket a szereplőket, amikor majd az egész könyvsorozatnak a végére jutunk.

 

Addig azonban szerencsére még elég sok van hátra, mint ahogy a mostani trilógiából, A borostyánférfi-ciklusból is van még egy kötetünk. A Bolond végzetében, azt hiszem, elég sok meglepetésben lesz részünk – már Az arany Bolond is rengeteg információval szolgált Hobb univerzumáról (a történelméről, a sárkányokról, a mágiáról, Bolond szerepéről), de kérdésünk még mindig bőven akad, és szerintem a befejezés párról le fogja lebbenteni a fátylat. Remélem, már nem kell sokat várnunk addig.