Főkép

Valahogy így kell a fiatalokat bevezetni a disztópiák világába. Mellékhatásként az is előfordulhat, hogy elkezdenek érdeklődni a klímaváltozással foglalkozó sci-fi (azaz cli-fi) vagy úgy általában a klímaváltozás és a társadalmi berendezkedések kapcsolata iránt. Soha rosszabb kombinációt!

 

Én nem értek az ifjúsági irodalomhoz, és mióta kinőttem a gimnáziumból, különösebben nagy fogyasztója sem vagyok ennek a műfajnak. Csak akkor olvasok kifejezetten fiataloknak szóló könyveket, ha néha-néha a látóterembe kerül egy olyan darab, ami a szerző vagy a téma miatt kiváltképpen érdekel (ilyen volt Az Emberek Országa is), úgyhogy nem nagyon tudom összehasonlítani más kortárs (pláne kortárs magyar) ifjúsági regényekkel, csak a saját, erősen szubjektív véleményemet tudom elmondani. Ami hol hízelgőbb, hol kevésbé az, de azért azt elárulom előre, hogy mindenképp olvasásra érdemesnek tartom Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter frissen megjelent könyvét.

 

A történet 2646-ban a Kalaallit Nunaatban, vagyis az Emberek Országában játszódik. Ez a hely Grönland szigetén alakult meg az egykori Amerikai Egyesült Államok új kolonizációs törekvéseinek eredményeként, miután az észak-amerikai kontinens jó része lakhatatlanná vált a Harmadik Háborúnak és a klímaváltozásnak köszönhetően. Az általunk ismert világfelosztás jócskán megváltozott: már csak három hatalom maradt a Föld nevű bolygó politikai térképén. Kalaallit Nunaaton kívül létezik még a Konföderáció, ami az egykori Kanada hamvaiból nőtte ki magát, valamit a déli földrészen létrejött Antarktisoq nevű nagyhatalom. Ázsiáról nem esik szó; Európa nukleáris anarchiába süllyedt, a sugárzás következtében elkorcsosult emberi populációkkal; Afrika pedig a felszínen lakhatatlanná vált, azonban az ásványkincsei miatt központi szerepet játszik a 27. századi világgazdaságban, így mind a három nagyhatalom megvetette ott a lábát – ki büntetőtelepnek használja, ki önkénteseket küld oda.

 

A világépítést rendkívül érdekesnek, ugyanakkor egy kicsit következetlennek találtam: Ázsiáról (ami azért tekintélyes méretű kontinens, tekintélyes gazdasági, politikai nagyhatalmakkal) szinte szó sincs a világ bemutatásakor, azt pedig kifejezetten nem éreztem meggyőzőnek, hogy az európai lakosság elkorcsosult abban a bizonyos Harmadik Háborúban, míg a Konföderáció és az Emberek Országának polgárai vígan élik tovább az életüket.

 

Mivel ifjúsági regényről van szó, két főhősünk is az ennek megfelelő korosztályba tartozik, mindketten kamasz éveik közepén járnak, és mindketten a Heimbe, vagyis az Emberek Országának állami iskolájába járnak, ahová csak a legjobbak, a legintelligensebbek nyernek felvételt, akik utána igazgatni fogják az országot, és annak másfél milliárd lakóját. Umia és Nanouk mindketten hatévesen kerültek az elit iskolába, ahol a kitűnőek közül kiemelkednek képességeikkel. Nanouk azonban egy visszatérő álom miatt egyre kevésbé találja a helyét a Heim gondosan beosztott mindennapjaiban, és hamarosan a nála két évvel idősebb Umiát is magával rántja a bizonytalanságba.

 

Szép lassan kiderül, hogy Kalaallit Nunaat rendelkezik a klasszikus disztópiák jellemzőinek többségével, természetesen a szép új világra aktualizálva, ami egy világégés és egy klímakatasztrófa után sarjadzott ki a romokon. Fokozatosan bontakoznak ki az állam törekvései, melyek az emberek magánéletének és gondolatainak szabályozására irányulnak, ezen intézkedések létjogosultságát pedig több oldalról is megtámogatják: előkerül a környezetvédelem, az egyenlőség és igazságosság, de nem hiányzik a Külső Gonosz Ellenség képe sem a propagandából.

 

Mai, nyugati individualista (és kapitalista) szemmel vizsgálva érdekes kérdés az is, hogy meddig van joga az embernek a kényelemhez és a környezetszennyező, társadalmi fenntarthatóságot aláásó döntésekhez, amiknek a következményeit elsősorban nem neki kell majd viselnie. Hol és meddig avatkozhat közbe az állam? Az egyes szinteken milyen felelősséggel tartoznak az emberek azért, hogy a jövő generációinak is legyen hol élniük? Ezek a kérdések közvetve és közvetlenül is előkerülnek a cselekmény előrehaladtával. Én nem bántam volna, ha a családi drámák és személyes problémák rovására egy kicsit nagyobb tér marad az ehhez hasonló kérdések kibontására, de azért így is sok érdekes felvetése van a történetnek.

 

Sajnos minden pozitívuma mellett sem tudtam maradéktalanul élvezni a könyvet, ráadásul pont azért, amiért amúgy sem szeretek ifjúsági irodalmat olvasni: a szereplők belső szenvedése és bizonytalankodása, valamint a kötelező családi dráma az én ízlésemhez képest kicsit túl nagy részét tette ki a könyvnek. Elképzelhető, hogy kamaszként ezt másképp élném/éltem volna meg, mindenesetre most kimondottan idegesített, hogy huszonötödjére is szinte ugyanazokkal a szavakkal leírva olvashattam, hogy Nanouk vagy Umia éppen miért frusztrált/dühös/bizonytalan. A sok ismétlés között elveszett a helyzet komolysága, és az amúgy különösen érdekesnek induló családi dráma a végére teljesen súlytalanná vált. A karaktereken lehetett volna még árnyalni egy picit, vagy legalább lerövidíteni egy-két részt, hogy igazán élvezetes legyen végig. De persze simán lehet, hogy a célkorosztálynak más erről a véleménye, sőt, igazából remélem is, hogy megcáfolnak majd az érintettek, mert minden más szempontból kifejezetten ajánlásra érdemes regényről van szó.