Főkép

Alice mintaszerű Középfogyasztó: rendszeresen vásárol, hogy megmaradjon a státusza és a lakhatási joga, tanárként precízen közvetíti a rendszer által meghatározott tudást, van egy jól kereső férje, akivel minden esélyük megvan, hogy egyszer Csúcsfogyasztók legyenek, még misékre is jár, hogy megmerítkezzen a spirituális energiákban. Amikor azonban eltűnik a férje, egyben lenullázva a bankszámlájukon lévő megtakarításokat is, hirtelen magába zuhan – elveszíti a hőn szeretett Középfogyasztói státuszát, és egy lépésre kerül a társadalom peremétől. Ám Alice még így sem adja fel, minden áron ki akarja deríteni, hogy mi történt valójában a férjével... és közben olyan titokra bukkan, amit okkal rejtettek el az emberek elől.

 

Tünde Farrand disztópiájában az embereket az alapján osztják be társadalmi csoportokba, hogy mennyit fogyasztanak – minél többet költ valaki, annál többet kap a rendszertől is. Csak az lehet hasznos, aki képes eleget vásárolni, így az öregekre vagy a betegekre (a „nonprofit” személyekre) egy luxuskörülmények között eltöltött idő után nyugtatókkal békéssé tett eutanázia vár. Hiszen aki képtelen magát eltartani, az csak a terhére van a társadalomnak, az csak élősködik rajta... mint ahogy az is, aki nem fogadja el az új társadalmi rendet: ők az úgynevezett Zónákba szorultak, ahol nincs biztonság és rend, csupán farkasok.

 

Ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy kicsit abszurdnak tűnik a klímaváltozás és a globális felmelegedés korában egy olyan disztópia, amely a mértéktelen fogyasztásra, a határtalan pazarlásra épül, Farrand világa nagyon izgalmas témákat jár körbe. Nagyon közvetlen és durva módon szembesít azzal, hogy a mi világunk is milyen mértékben épül a fogyasztásra, mi több, gyakorlatilag mi is fogyasztás-alapú kasztokban élünk, legfeljebb ez nem tudatosul annyira bennünk. És ami talán még ennél is komolyabb dilemmákat vet fel, az a „nonprofit” személyek kérdésköre – hiszen évtizedek óta látható tendencia a nyugati országokban, hogy hamarosan eljön az az időszak, amikor az öregedő népességet a még dolgozó keveseknek kell eltartania. Bár a társadalmilag elfogadott eutanázia meglehetősen extrém javaslat, nem nehéz elképzelni, hogy már most lennének olyan emberek, akik szívesen fogadnák ezt az „igazságos” rendszert...

 

Az alap tehát biztosított, hogy egy elgondolkodtató és kényelmetlenül ismerős disztópiát olvashassunk, valamiért mégsem működött nálam minden aspektusa. Eleinte azt hittem, hogy a túlzásai zavarnak, de valójában minden disztópia szélsőséges valamilyen módon, és Farrand jó érzékkel hangsúlyozta a rendszer abszurditásukban is érdekes elemeit. Élveztem azokat az apró utalásokat, amik a társadalmi rend kevésbé szem előtt lévő részeire vonatkoztak, ügyesen helyezte el a politikát, a no-go Zónákat vagy a farkasokat ebben a sajátos környezetben, némelyik részlete zavarba ejtően emlékeztetett a mi világunkra. A rendszer bemutatása szervesen beépült a történetbe, így az alkalmankénti kötelező didaktikussága ellenére sem tűnt erőltetettnek, sőt, meglepően gördülékenyen és gyorsan folytak az események, köszönhetően az egyszerre több időben is zajló cselekménynek.

 

A főszereplő személyét azonban nem éreztem szerencsés választásnak – Farrand legtöbbször nem tudta elhitetni velem, hogy Alice tényleg a rendszer híve, hogy valóban hisz benne és lelkesen követi. Gyakorta elhangoztak utalások, de ezek megmaradtak a szöveg szintjén, nem láttunk belőle sokat, így az sem tudott igazán hatásos lenni, ahogy folyamatosan rádöbbent a rendszer valódi tartalmára. Ráadásul úgy tűnt, hogy Farrand nem igazán tudta befejezni a regényt: az egész könyvön át előkészített konfliktus feloldása elmaradt, a magyarázatokat és történéseket légből kapottnak éreztem, túl sok sablonos és nehezen hihető megoldással. Kár ezért az utolsó ötven oldalért, mert a kötet első fele számomra ennél sokkal többet ígért.

 

Mindezek ellenére fontos olvasmánynak érzem a Farkasországot, hiszen már maga a témája olyan, ami miatt mindenkinek érdemes elolvasnia. Talán mi még nem tartunk ott, hogy mindenki annyit érjen, mint amennyit a bankszámlája mutat, és kizárólag aktuális társadalmi „hasznosságuk” alapján ítéljük meg az embereket, de talán a Farkasország közelebb visz ahhoz, hogy ne is jussunk el ide soha. Az egyébként Magyarországon született és felnőtt Tünde Farrand első regénye elgondolkodtató, súlyos témákat körüljáró disztópia – amely, mint minden jó disztópia, egy olyan társadalmat mutat be, amiben talán már most is élünk.