Főkép

A horrorfilmek elkötelezett közönsége bizonyára tűkön ülve várta Ari Aster újabb rettegés-moziját. A fiatal rendező már a Beau (2011) című korai rövidfilmjével jelezte a műfaj iránti nyitottságát és vonzódását, 2018-as első egész estés alkotásának (Örökség) láttán pedig a mozirajongók és a kritikusok egyaránt kiáltották ki ígéretes „elsőfilmesnek” aki megérdemli a figyelmet a jövőben.

 

Az Örökség „slow cinema” jellege és szokatlan formai megoldásai mellett tartalmazta azokat a kísértetfilm-konvenciókat, amik által a film szélesebb körben vált befogadhatóvá; már-már el is feledkezhettek a nézők a film szerzőiségéről és a mögötte álló vizionárius Ari Asterről. Egészen a Fehér éjszakák megjelenéséig.

 

Az új filmnél már nem a horror műfaj kiegészítéseként jelennek meg szerzői „ecsetvonások”, hanem egy erős művészi vízió és üzenet segítségére igyekeznek a különböző horror elemek. A Fehér éjszakákban nincsenek démonok, kísértetek – Aster a veszedelmes dogmatizmusról mesél és a szekták működését „vizsgálja” egy távoli svéd faluban. A horrorfilmes dramaturgia kapóra jön e jelenség modellezéséhez, hisz mondhatni létalapja az általunk jól ismert társadalmi közegtől való eltávolodás és a szereplők száműzése (kísérleti laborként funkcionáló) lakatlan, kietlen terekbe.

 

Ez a vizsgáló attitűd a film diegetikus világán belül is fontos tényező, hisz az ősi svéd szekta tanulmányozására igyekvő főszereplőink (Dani, Josh, Christian, Mark, Pelle) éppen doktori disszertációjuk megírása előtt állnak; külső szemlélőként tekintenek a vallás híveire, mígnem egyre hajmeresztőbb rítusoknak lesznek tanúi és rá kell jönniük, hogy a bevonódás elkerülhetetlen. A külső szemlélődés formai megoldásokkal is tematizálódik. A kamera több alkalommal „elmászik” a szereplőkről és kitekint különböző nyílászárókon, ablaküveg mögé zárva ezzel a nézőt. Hasonlít ez a módszer az Örökség nyitó beállításához, melyben a szerző rögvest idézőjelbe teszi, avagy relativizálja a későbbi történéseket egy egyszerű gesztussal; a műhelyben elhelyezett kamera egy makett ház szobájába variózik, ott látjuk meg főhőseinket.

 

Mindebből érződik talán, hogy a film megannyi témát érint; tudomány és vallás zűrös viszonyát, a haladó nyugati világ és az ősi tradíciók összeférhetetlenségét, illetve a kollektivizmus és az individualizmus szembenállását. Én mégis inkább azzal a látszólagos kérdésfelvetésével foglalkoznék, ami lehengerlő formai bravúrt ígért; nevezetesen, hogy lehet jól működő, ijesztő horrort készíteni fényes nappal. Az előzetesekből úgy tűnt, a horror egyik alapkövének, a sötétség és árnyék folytonos használatának dekonstrukciójára vállalkozik a rendező a Fehér éjszakákban.

Már önmagában is izgalmas a koncepció. A szörny-mítoszok definitív és egyben szimbolikus karakterét, Drakulát a napfény elpusztítja. Nosferatu falra vetülő árnyékában születik meg a horror zsáner, melynek homályba burkolózó képei, háttérben megbúvó sziluettjei, holdfényes hátterei máig kötelező elemei a félelemkeltésnek.

 

Az imént felmerülő törekvés természetesen nem példa nélküli. A ‘73-as A vesszőből font férfi (The Wicker Man) már foglalkozott a kérdéssel, és Spielberg Cápájának játékidejét is nagy részben nappali jelenetek teszik ki. A zombik sem kerülik a napfényt, megállás nélkül loholnak a túlélők után. Ez utóbbi dramaturgiailag is helytálló, hisz a gyakorta zombikhoz kötődő „gore” szubzsáner, melynek a marcangolás, a rothadó holttestek és a hullagyalázás áll középpontjában, még borzasztóbb látványt képes nyújtani, ha alapos megvilágításba helyezi az adott jeleneteket.

 

A Fehér éjszakák nem emelkedik ki az imént említett filmek és kategóriák közül és ez nem is állt Ari Aster szándékában. Alkotása hátborzongató az első perctől az utolsóig, de nem ijesztő, nem félelemkeltő. Egy szerzői filmbe szőtt gondolatmenetet láthatunk a film során melyben adott egy A vesszőből font férfihez hasonló szekta-központú tematika, és nem kevés gore. Aster mesterien használja a gore adta lehetőségeket testi és lelki értelemben egyaránt. Ugyanúgy nagy hangsúlyt és hosszan kitartott snitteket kapnak a bűzlő, rothadó holttestek, ahogy a tragédiák során összetört lélek szűnni nem akaró vajúdásai. Erre volt példa a lányát keservesen sírató anya az Örökségben és a családja halálhírét megtudakoló, levegőért kapkodó Dani (Florence Pugh) a Fehér éjszakákban.