Főkép

Te is álmodoztál már arról, hogy másnak a bőrébe bújsz? Mit tennél, ha csupán egyetlen gondolatodba kerülne felvenni bárkinek az arcát? Jáger Dénes különleges képességét arra használja, hogy a lehető legjobb helyzetbe hozza magát. Hiszen, ha nem kell félnie a lebukástól, akkor bármit megtehet, nem? Kicsinyes bosszúállások, nagystílű rablások, sőt, fiatal lányok megerőszakolása jellemzi az életét tinédzser kora óta – amit vagy akit csak akar, azt megszerzi magának, nem ismer lehetetlent vagy erkölcsileg helytelent. Látszólag álomélete van, ám valami mégis hiányzik: egy társ, akivel megoszthatja mindazt, amit megszerzett magának...

 

A Garabonciás Osztag harmadik részében bizony egy szupergonoszé a főszerep: Jáger Dénestől távol áll bármiféle erény vagy hősiesség, kizárólag a saját hasznáért változik át valaki mássá. Pénzre van szüksége? Semmi probléma, üzleteket rabol ki. Bosszút akar állni egy ismerősön? Felveszi az arcát, és olyasmiket követ el, amiért a másik akár börtönbe is kerülhet. Megtetszik neki egy lány? Pillanatokon belül úgy néz ki, mint egy jóképű, híres férfi, akinek a segítségével könnyedén elcsábít bárkit. Jáger számára nincsen tabu – de vajon meddig folytathatja tevékenységét, amíg fel nem figyel a különös esetekre a Magyarországot védő szuperhős-csapat?

 

Hernád Péter Garabonciás Osztag-regényeiben eddig sem volt túl sok pozitív szereplő, de az Alakváltóval minden korábbinál több gátlástalanság került az oldalakra. Ugyanakkor, mivel ő a nézőpont-karakterünk is, ezért meglehetősen ellentmondásos élmény azt olvasni, hogy Jáger miként mentegeti magát, és mennyire nem érzékeli tettei következményeit – önmagát meg nem értett alaknak látja, aki jogosan követi el azokat a szörnyűségeket. Ezért aztán még érdekesebb lesz a regény második fele, amikor is nagyszabású, egész Magyarország (sőt, az egész világ) sorsát befolyásoló eseményekbe keveredik, és ő maga sem tudja eldönteni, hogy most hősként kellene viselkednie vagy épp mentenie kellene a saját bőrét...

 

Amikor a Hollóembert olvastam, még nem hittem, hogy ennyire különböző lesz egymástól mindegyik Garabonciás Osztag-kötet, de az Alakváltó megint teljesen más stílust hoz magával, mint az előzőek. Szimpatikus módon Hernád elszakad egy kicsit a szuperhős-csapat mindennapjaitól, egy külső megfigyelő szemszögéből végig tud vinni olyan változásokat az osztagban, amik már a Pannónia Parancsnok után érződtek; ráadásul meg sem kísérli felülmúlni az előző rész ötletparádéját. Az Alakváltó érezhetően fókuszáltabb regény, ami jót tesz neki – míg a könyv elején megismerjük Jáger eddigi életét, a második felében gyorsabb ütemet vesznek fel az események, de nem burjánzik túl a cselekmény, nincsenek benne feleslegesnek tűnő mellékvágányok.

 

Ami viszont ezúttal is zavart kicsit, az a kiszámíthatóság és a felszínesség. Talán nem olyan látványosan, mint a Pannónia Parancsnokba, de mintha az Alakváltóba is sok „ponyvás” megoldás került volna: kevés egyedit találtam a szereplők viselkedésében, az események kimenetelében vagy a jellemző megoldásokban és motivációkban. Még Jáger esetében is olyan érzés kerülgetett, hogy túl kevés jellemvonásból építkezik, így nem tud elég ütős lenni egy erősebb fordulat vagy személyiségbeli változás. Ugyanakkor, ha a másik oldalról közelítek, a „hétköznapiság” koncepciója nagyon is stílusos: az Alakváltóban még a szuperképességek is mindennapivá degradálódnak. Jáger teljesen átlagemberként viselkedik, semmi meglepőre nem használja a képességét, semmi világmegváltó vagy kiugró nem jelenik meg, csak olyasmik, amik egy unalmas kisembernek eszébe jutnának – ettől talán nem lesz annyira érdekes, mint lehetne, de pont emiatt érzem ezt a regényt is annyira közelinek a magyar rögvalósághoz.

 

Szeretem a Garabonciás Osztag-regényekben, hogy mindegyikben valami új kerül elő, és Hernád Péter nem áll meg a bevált formuláknál. Ez persze rizikós is egyben, hiszen kérdéses, az újdonság mennyire tetszik majd az olvasóknak, mennyire tudnak megbarátkozni az újfajta megközelítéssel – ez alól az Alakváltó sem kivétel, nekem is kellett némi idő, mire ráhangolódtam az újfajta stílusra. De Jáger Dénes szupergonosz figurájával bebizonyította a sorozat, hogy ennek a témának még bőven van olyan aspektusa, ami elég érdekes és izgalmas lehet, ami egy újfajta, szokatlan szűrőn át tud mondani valamit rólunk is. Bár remélem, a következő részre nem kell megint három évet várni, kicsit tartok is tőle: a Fanyűvő megint nem ígérkezik könnyed és szórakoztató kötetnek...