Főkép

Túl sok a stressz? Üvöltenek a gyerekek? Nyomasztja a munka? Nem tud kikapcsolni? Megérkezett a neurosisakok új generációja, a 6-os modell, amivel elmenekülhet a gondok elől! Rendelje meg most, és ajándék tápegységet kap! Sentre: Stay connected!

 

Alkonyi táj, egy domb, a sötétkék ég alatt a fű szinte feketének tűnik. Az ég üres, pár felhő és egy-egy kósza madár. Csönd. A domboldalon egy hatalmas, szürke tömeg, robusztus, néma, mégis fenyegető monstrum. Egy mementó, egy lövések lyuggatta támadóhajó, ami örökké a földhöz ragadt, kibelezett oldalából kábelek lógnak ki. Valaki egy rajzfilmfigurát festett a lövegtornyára.

 

Egy fiatal lány kel át a sivatagon, a társa egy gyerekjátékhoz hasonlító robot. A sivatagi homokból ruhafoszlányok, csontvázak, gépek kandikálnak ki, elszórtan egy-egy épület, amit teljesen lekoptatott a nap és a szél. A lány céltudatos, a robot hallgatag. Kettejük útja a sivatagból a kietlen pusztaságokon, üres külvárosokon és baljós nagyvárosokon vezet át, moteleket, roncsokat, kísérteties házakat hagynak maguk mögött. És mindenhol kábelek, az út szélén figyelő, hatalmas robotok, zombikként mozgó emberek, akiknek különös sisakján fények villódznak. Valami történt Amerikával, valami szörnyű, és még nem ért véget.

 

Az Elektronikus állam nem csak egy kisregény, és nem is szimpla művészeti album. A svéd Simon Stålenhag digitális festményei egy sosemvolt Amerikát tárnak az ember elé. Egy olyan világot, ahol az elektronika és a virtuális valóság a kilencvenes évekre teljesen eluralta az emberek életét, a robotok annyira hétköznapiak, hogy szinte senkinek nem tűnik fel egy mezőn bóklászó, hatalmas monstrum. Mindezek mögött más is felsejlik, egy háború, ami megroppantotta a világot. Viszont valami még nagyobb szörnyűség lappang a könyv oldalain, valami, ami magát az embert zsigereli ki...

 

Nagyon jót tett ennek az amúgy egyszerű történetnek, hogy Stålenhag nemcsak szöveggel, hanem vizuális eszközökkel adja át az olvasónak. A főhős szenvtelen elbeszélését sokkal nyomasztóbbá teszi az, hogy emellett képeken is megelevenedik a világ és a cselekmény. Az egész kiadvány mozgalmas, a road movie jelleget tökéletesen átadják a különböző festmények, amik gyakran nem is csatlakoznak közvetlenül egymáshoz, sőt, olykor a szöveghez sem. Különös módon a képek nem válnak puszta illusztrációvá, de a szöveg sem csak mankó a történethez: mindkettő egyenrangú, egyik sem működik igazán a másik nélkül. Az alkotó/író képei, amik mind önálló sztorik is lehetnének, egyszerre ismerősek és idegenek. A szokványos tájba és városi környezetbe illesztett szokatlan elemek – egy hatalmas csatahajó, egy robot, egy elektromos központ – nyugtalanságot sugároznak, amire a sötét tónusok és elmosódott alakok csak ráerősítenek. Az ember akaratlanul is kíváncsi: mi történt ezen a helyen?

 

De a szöveg is remekül viszonyul ehhez a nyugtalansághoz, valószínű sokat segített, hogy a szerző nem amerikai, és nem kötötték gúzsba a történetmesélés sablonjai. Már-már a weird irodalommal rokon elbeszélés lassan tárja fel a hátteret, az olvasó a mondatokból és a képekből rakja össze a cselekményt és a világban történeteket, ugyanakkor ez végig megmarad darabosnak, érezzük a hiányokat. Ez a hiány viszont nem zavaró, inkább bizsergető, olyanfajta érzés, ami bekúszik a bőr alá, és zsong az ember fejében.

 

Vizuális élmény, ami a leírásokkal együtt válik igazán magával ragadóvá, furcsaságában lebilincselővé. Olyan könyv, amit újra és újra elővesz az ember, újra végigböngészi a képeit, és amit nem tud elfelejteni. Közben pedig eltűnődhetünk azon is, hogy a kötet elektronikus állama miben is különbözik a mi világunktól, ahol egy lépést sem teszünk mobil nélkül, percenként ellenőrizzük, kaptunk-e emailt, és saját, virtuális énünk van. Ha ezt továbbgondoljuk, az egész történet sokkal nyugtalanítóbbá válik…