Főkép

Ed McDonald első regénye, mely egyben A holló jele-trilógia nyitó kötete is volt, megosztotta a fantasy iránt érdeklődőket: mindkét irányban találkoztam végletes véleményekkel. Én magam, ha nem is a tökéletes, csillagos ötös élményt kaptam, pozitív gondolatokkal zártam az Éjszárnyat, ám tény, hogy ezzel éppen arra a veszélyes határvonalra került, ahol a következő kötetnek már villantania kéne valami nagyot ahhoz, hogy ne fogyjon el az érdeklődés.

 

A Hollóvér végül is nem lett csalódás, legalábbis nem olyan értelemben, hogy rossz vagy rosszabb lenne, mint az első rész. Hangulatiságában, karakterkezelésében, mesélő eszközeiben, és mindenben, amiben megmutatkozott McDonald elképzelése a dark fantasyról, az most is teljesen ugyanolyan – tehát aki az első kötet után rajongó lett, az jól fogja magát érezni. Ez nem rossz döntés, sok olvasót meg lehet vele tartani, de aki hozzám hasonlóan szerette volna, ha a szerző mutat magából valami olyat, amit korábban még nem, annak bizony meg kell alkudnia. Ugyanakkor lehet, hogy előre szaladok, hiszen a második kötetek tudjuk, milyen buktatókkal rendelkeznek, ráadásul nem is mondhatjuk, hogy McDonald egy az egyben másolta volna a saját háziját, hiszen a történet továbbszövésébe érezhetően több energiát fektetett, ami természetesen nem kisebb munka.

 

És ami a bizonyos cselekményt illeti: az Éjszárny eseményei utáni években járunk, gyanús csoportosulások és személyek bukkannak fel egymás után, úgyhogy az amúgy sem jó bőrben lévő Galharrow kénytelen a tettek mezejére lépni, és ismét könyékig összevérezni magát. Megint ide-oda rohangálós, lépten-nyomon orrbezúzós, majd nagy, káoszos és férfias helytállást kívánóan, keményen csatázós. Tehát a mozgalmasság adott, és ismét jó arányban, természetesen kapjuk az információt a különböző eseményekről és konfliktusokról. Ezt úgy tudom érzékeltetni, hogy mikor épp nem izgatott az aktuális jelenet vagy fejezet, akkor is nehezemre esett kiszakítani magam a könyvből, olyan remekül gördülnek egymás után történések.

 

A történetnek a sok jó, esetleg sablonos vonása mellett volt egy nagyon erős pontja, amivel szerintem nem árulok el nagy titkot, hiszen a Kárhozatot nem azért hozza létre az ember, hogy a második kötetben már felé se nézzen egy karakter sem, tehát: hősünk és társasága visszatér a Kárhozatba. Ez igazán emlékezetes része a kötetnek, ebből vagy ilyesmiből látnék szívesen még többet a továbbiakban (no meg persze a Névtelenekből). Ami sokak kedvencét, Galharrow-t illeti: az„ effort” mennyisége itt sem kérdéses, de én továbbra sem lettem nagy drukkere. Erőltetett és fárasztó olykor ez a „sebzett vad” karakter, viszont hozzá kell tennem, hogy éppen a Kárhozat miatt kapott végül egy olyan, hogy úgy mondjam, színt, ami miatt biztosan érdekes dolgok történnek majd vele – és amitől, ha szerencsém van, a karaktere is érdekesebbé válik majd.

 

Bizonyára úgy tűnik, ennek a véleménynek így se íze, se bűze, és erre az a magyarázat, hogy az ilyenfajta könyvekről a legnehezebb bármiféle magvas gondolatot vagy egyértelmű állítást megfogalmazni. McDonaldnak magának nagyon szurkolok a jó debütálás miatt, de nem tudom őszintén megdicsérni a Hollóvért, mert az nem lenne sportszerű az első kötettel szemben, meg azokkal a második részekkel szemben sem, amik valamivel többet mutatnak magukból, több újdonságot, vagy ha nem is újdonságot, akkor egy-egy új szempontot vagy gondolatot. Nem csalódás a könyv olyan értelemben, hogy aki az első részt valóban szerette, most is megtalálhatja a számítását: minden ígéret betartva, minden ellenség leszúrva, minden káromkodás a helyén – de nem látni új oldalát senkinek és semminek. Kérdés, hogy ezt mennyire tudjuk elengedni, és egyszerűen csak hátradőlve olvasni.