Főkép

Ha van Brandon Sandersonnak olyan sorozata, ahol az elején nem tudta pontosan, mi felé akar haladni, valójában hova is fog kifutni az egész, akkor az a Wax és Wayne sorozat. Talán furcsa ilyet mondani Sandersonnál, aki köztudottan egész regényciklusokkal és trilógiákkal előre tervez, de nagyon nehéz elhinnem, hogy A törvény ötvözete első oldalainál már sejtette, hogy mi fog történni Az Elmúlás Pántjai legvégén. Ami persze egyáltalán nem probléma: ezek a könyvek azok, ahol útközben leginkább változik a koncepció, egyfajta fejlődésen megy keresztül, így aztán nekünk olvasóknak sincs lehetőségünk elkényelmesedni. Sosem tudhatjuk, mit hoz majd a következő kötet, arról pedig pláne csak sejtésünk lehet, hogy mi fog történni a sorozatzáró regényben (legalábbis jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a negyedik lesz az utolsó, de még azt is el tudom képzelni, hogy ott sem fog megállni az író).

 

Az Elmúlás Pántjaiban újra a Végeké a főszerep: Wax és Wayne, továbbá a rendőrnyomozó, Marasi, Wax jövendőbelije, Steris, valamint a kandra MeLaan a fővárostól messze utaznak, hogy megtalálják az Uralkodó legendás fémelméit, amit csak az Elmúlás Pántjaiként emlegetnek. Ezek a ferukímiai erővel átitatott fémek a hírek szerint óriási erővel bírnak: aki birtokolja az Uralkodó ereklyéit, az hozzá hasonló hatalomra tesz szert... vagyis nem kerülhetnek rossz kezekbe. De ez csak a kezdet, hamar kiderül, hogy a Pántok csupán egy még nagyobb rejtély apró darabkái, amiben tevékenyen részt vesz Wax régóta keresett nagybátyja, valamint az ismert területek egyik legijesztőbb bűnszervezete, a Pakli – és akkor még hol vagyunk az egész világot megváltoztató felfedezésektől...

 

Vannak ugyanis ilyenek is a regényben, sőt: a harmadik részben egy pillanatig sem éreztem, hogy ez csupán egy mellék- vagy alsorozat lenne a Ködszerzet-trilógiák között. Sanderson egyre több érdekességről, háttérinformációról vagy a jövőbeli köteteket meghatározó mozzanatokról rántja le a leplet – ennek hatására például át kell értékelnünk azt, ahogy Scadrial világának méreteiről vagy legalábbis az eddigi események fő helyszíneiről gondolkodtunk. De a Ködszerzet-alaptrilógia befejezése is minden kötettel összetettebbé válik: mostanra talán több a kérdésünk, mint amiben biztosak lehetünk... Sanderson lelkesen bolygatja meg a szálakat, és a legjobb, hogy egyelőre tényleg fogalmunk sem lehet, hova fog mindez kifutni.

 

Mindezek mellett pedig gond nélkül biztosítja a kötelező szórakoztatási faktort is, izgalmas kalandokkal, hangulatos küzdelmekkel, egyedi humorral és nagyon furcsa szereplőkkel. Talán ez utóbbi a legerősebb a mostani epizódban: míg az előző részben Wax volt leginkább a fókuszban, most mintha nagyobb teret kapnának a többiek is (aminek szenzációs példája az első jelenet az új-serani szállásukon, egy döbbent tulajdonosnővel). Az olykor erősen személyiségzavarosként viselkedő Wayne talán sosem volt még ennyire fura (jó pár feledhetetlen jelenetet köszönhetünk neki), Steris pedig látványosan megtalálta a helyét a történetben, Wax oldalán. Bár kétségtelenül olykor úgy tűnt, mintha feleslegesen lenne jelen a cselekményben, mégis, vőlegényével és annak választott foglalkozásával (no meg az életveszélyes helyzetekkel) való kapcsolata annyi színt visz a karakterébe, amit igazán kár lenne veszni hagyni.

 

Azt ugyan nem állítanám, hogy Az Elmúlás Pántjai a legjobb eddigi Wax és Wayne-kötet, de az biztos, hogy aki az eddigieket szerette, annak ez is kihagyhatatlan. Valahol félúton helyezkedik el a fantasy kalandregények, az Indiana Jones-szerű misztikus ereklyevadászatok és a vonatrablós westernek között, mindegyik elemből pont annyit vegyítve, hogy ne váljon a többi kárára – megbízható szórakozás, de persze Sanderson rajongóinak már önmagában a „nagy rejtéllyel” kapcsolatos információmorzsák miatt megéri elolvasni. Egy javaslat: az utolsó fejezet után senki ne kezdjen eszeveszett keresésbe az interneten, akármennyire is dühítő, hogy az utolsó pillanatban dob be ilyen fontosnak tűnő félmondatokat a szerző...