Főkép

A XXXI. évezredben játszódó 12 részes háborús eposz a 11. részéhez érkezett, amiben az éppen ügyeletes szerző, Rob Sanders meséli el, ahogy az emberek birodalma, az Impérium mindent feltesz a zöld veszedelem (az orkok) megállítása és az emberiség túlélése érdekében. Az Ullanor árnyéka a sorozat azon kötetei közé tartozik, amiért a rajongói szeretik ezt a vérmocskos univerzumot, illetve konkrétan az a rész, ami a történet (egyik) tetőpontját jelenti.

 

Az előző rész végén ott maradtak félbe az események – spoiler alert! –, hogy az űrgárdistáknak, történelmük legnagyobb vereségét elszenvedve újra az Ullanoron állomásozó orkok kimeríthetetlen tömegeitől kellett megfutamodniuk. Ezen felül az egyik legpatinásabb történelmű, első alapítású űrgárdistarend is végleg megsemmisült – ilyesmi pedig még Hórusz majdnem végzetes lázadásakor sem történt! –, ami morálisan is destabilizálta az addig még csak számukban végzetesen erodálódott emberi erőket. A frissiben választott vezető meghalt, a Császár gyermekei, a primarchák pedig már régebben elhullottak. Ebben a kaotikus időszakban, mikor minden veszni látszik, mi kell ahhoz, hogy a következő 9.000 évben is állva maradjon az Impérium, hogy a Warhammer univerzum aktuális jelenébe – amikor ugyebár már nincsen béke a csillagok között, csak a végtelen vérontás és mészárlás, és a vérre szomjazó istenek kacaja létezik – megérkezhessünk?

 

Nem meglepő módon – csakúgy, mint a való világban… – összefogásra van szükség, ami a különféle gátló tényezők, úgymint a nagyurak különböző hatalmi harcai, alkalmatlanságuk vagy árulásuk miatt eddig sosem állt az űrgárdista erők mögött. A birodalom végórájában végre eljött az idő, hogy az Adeptus Astartes űrgárdistái, az Adeptus Militarum gárdistalégiói, az Adeptus Mechanicus istengépei és mechanikus seregei, az Officio Assassinorum ügynökei, az Ordo Xenos inkvizítorai, az Imperial Navy hadihajói és bárkaerődjei az Adepta Sororitas néma nővéreivel közösen hívják tetemre a Bestiát annak megerősített központi erődbolygóján. És ezzel a kétségbeesett invázióval megkezdődik az Impérium több tízezer éves történelmének legnagyobb erőpróbája.

 

Ezzel a felállással és egy mindent bele, szerencsében bízó – „pont erre van szükségünk, egy kis szerencse az űrben, és egy kicsi a felszínen” – stratégiával kezdte meg a sereg az Ullanor harmadik visszahódítását. Könnyen el lehet képzelni azt az epikus, szemérmetlenül túlzó (hihetetlen léptékű) csatát, ami ebből kerekedett ki. Az orkok hordástól özönlenek megállíthatatlanul és számolatlanul órákon keresztül az előbb lövöldöző, majd már csak közelharcoló harcosokra. A tankok, lépegetők, űreszközök és egyéb műszaki eszközök is kiveszik a részük a kakofón öldöklésből. Épp aktuális volta miatt, olvasás közben óhatatlanul is olyan „mesébe illően” hősies erőfeszítések jutnak az ember eszébe, mint a normandiai partraszállás vagy a 300 spártai katona perzsák fölött aratott diadala. Füst, vér, tűz. Önfeláldozás, veszteség és halál.

 

Ez a kontrollálatlan öldöklés a maga hihetetlen és hiteltelen túlzásaival alapvetően jól áll a regénynek, de sajnos így sem váltotta be a részhez fűzött reményeimet. A kötet kétharmada megy el ugyanis a busongással és tervezgetéssel, ami a közelgő események tükrében egy kicsit érdektelen már. (Kivéve a Második Alapítás körülményeit és megtörténtét elmesélő részeket, ami ugyebár sorsfordító, történelmi sarokpont lett a később, a 40. évezred valóságában létező karaktereknek, és így a Warhammer játékokkal / regényekkel foglalkozó rajongóknak is.) A nem igazán vaskos kötetnek a harmada jut így a harci részek leírására, amit nem a vérgőzös gondolataim miatt keveslek, hanem azért, mert ennyi tényleg nem volt elég arra, hogy rendesen bele lehessen élnie magát az ostromba az olvasónak, ami mondjuk egy akciósabb Gaunt Szellemei részben mindig sikerült.

 

A csatára jutó kevés oldalszám miatt az epikus érzés helyett inkább elnagyoltságot érezhetünk. Folyamatosan ömlő ellenség, akik mindenhonnan, minden oldalról, még felülről is jönnek egyszerre. Ugye megvan az utolsó Trónok Harca évad deresi ostromjelenete, mikor a Mások szinte befolytak a várba a falakon keresztül? Na, olyan itt is, csak leírva. Minden csapatrészt ugyan olyan intenzitással támadnak, mintha a bolygó egész felülete (és belseje!) csak egy végtelen, zöld xenó-masszából állna. A leírások alapján minden életben töltött másodperc csodával ér fel. Később még rosszabb lesz a helyzet, mikor Thane csapata a hatalmas, úgy értem, űrgárdistákat megszégyenítően hatalmas méretű elit orkokból álló palotaőrséggel csap össze, majd hirtelen – pár óra és két sor elteltével – véget ér az addigi szakadatlan ork támadás. Lelombozó. Ahogy a Bestia elleni összecsapás után is maradt egy kisebbfajta keserű szájíz. (Maguk a leírások jók, csak nem volt hely a harci cselekmény kibontására!) Megszokott, hogy a háborús könyvekben a katonák számolatlanul hullanak, itt is ez van, csak a négyzetet is négyzetre emelve, ezzel „nincs is baj”, csak azzal, hogy így a nem arctalan szereplők végzete is körülbelül annyira lett megrázó, mint az ezredik skitarii osztag pusztulása, akiket egy lezuhanó űrhajódarab paszírozott a véres salakba. (Ilyen egyébként nincs, ez nem spoiler…) :)

 

Ezt a kesergést a téma iránti maximalizmusomnak köszönhetitek, és inkább annak szól, hogy mi lehetett volna, nem annak, hogy ne tetszett volna a könyv, mert az nem lenne igaz. Ezért is kezdtem azzal, hogy a rész a sorozat jobban sikerült darabjai közé tartozik minden vélt vagy valós hibája ellenére. Az utolsó rész, a Tisztogatás pedig már elérhető a boltokban. Sokat várok attól a résztől, de főleg Drakan Vangorich fő-fő-fő-orgyilkos-vezértől, aki végre megelégelte a terrai nagyurak kicsinyességeit, torzsalkodásait. Azt hiszem hamarosan, az Ullanor után a Terra szürke földje is vörösre változik.