Főkép

Te gondolkoztál már azon, hogy mit fogsz tenni, ha a klímaváltozás végleg lakhatatlanná teszi bolygónk tekintélyes hányadát? Az Orkaváros világában óriási átalakulások történnek: a víz alá kerülő városokból menekültáradat indul el szerencsésebb régiók felé, az országhatárok eltűnnek, a kormányzatok összeomlanak – és persze megint azok járnak a legjobban, akik a leggazdagabb réteghez tartoznak. Az Északi-sarkkörön mesterséges városost építenek, amit valódi demokrácia helyett a „részvényesek” és a bűnbandák tartanak az ellenőrzésük alatt: ez Qaanaaq, ahol számtalan nép, nyelv, kultúra és szokás él, és bár a technika fejlődik, a legújabb, „omlás”-nak nevezett betegségre még nem találtak megoldást. És amikor egy jegesmedve és egy orka kíséretében egy titokzatos nő érkezik a városba, még Qaanaaq színes városa is felbolydul...

 

Sam J. Miller neve ismerősen csenghet azoknak, akik az elmúlt években rendszeresen olvasták a Jonathan Strahan szerkesztésében megjelenő év legjobbjai antológiát: még a legelső, 2016-ban megjelent kötetben két novellája is volt, ráadásul pont az egyik (Jégtömbök) világában játszódik a mostani regénye is. Személyében egy szenzációs novellistát ismertem meg: érzékenysége, izgalmas témaválasztásai, megnyerő stílusa miatt mindegyik írását imádtam, úgyhogy nem volt kérdés, nagyon vártam az első felnőtteknek szóló regényét is (korábban már megjelent egy The Art of Starving című young adult műve is). Ami viszont nem pont azt nyújtotta, mint amit vártam, vagy legalábbis nem pont úgy: az Orkaváros sajátos hangulatú, szokatlanul működő regény.

 

Az elején még a hagyományos „regény” megnevezésben sem voltam biztos: apró töredékekből kezdett összeállni, négy szereplő életéből bontakozott ki Qaanaaq városa, ez a különös, egyszerre vonzó és taszító hely. Fill, a gazdag ficsúr, aki elkapta az omlást; Ankit, az önállósodó kampánymenedzser; Kaev, a profi gerendaharcos, aki örökösen csak veszít; Soq, a siklófutár, aki szokatlan feladatot kap – négy erősen különböző arca a városnak, általuk jutunk egyre mélyebbre a rácsváros útvesztőjében. Sokáig úgy tűnt, tényleg maga Qaanaaq lesz itt az igazi főszereplő: a jövő tömény esszenciája, a sokféleségében gyönyörű, ám közben ugyanennyire nyomasztó és veszélyes hely, tele furcsaságokkal, ahol nem az számít, hogy honnan jöttél, hogy melyik nemzethez tartozol vagy hogy miben hiszel, hanem az, hogy miként élsz, hogy mit teszel ezért a városért.

 

Miután ráérzünk a regény ritmusára, valóban találhatunk valami megnyerőt ebben a tablóban. Miller, még ha összefüggő cselekményre nem is nagyon törekszik, hangulatteremtésben remek, nagyszerűen képes felépíteni egyes jeleneteket (talán a novellista tapasztalata érződik ebben), már önmagában az visz előre, hogy újabb és újabb részletek derüljenek ki a városról és a szereplőkről. A négy figura élete önmagában is van elég érdekes: traumatizált, valódi kötődés és gyökerek nélküli alakok, akik csupán úgy akarnak élni és boldogulni, ahogy nekik tetszik. Egy idő után elengedtem, hogy összerakjam, Miller merre is akarja vinni a történetet, hogy milyen szerepe lesz az omlásnak (ennek az elsőre AIDS-re erősen emlékeztető betegségnek) vagy az „orkabűvölőnek”: azt hiszem, eleinte szerencsésebb csak nézelődni ebben a jövőben.

 

A regény második felétől aztán némileg fókuszt vált a cselekmény; egyre hangsúlyosabbak a közben felmerülő rejtélyek és azoknak a megoldása, az eddig szétszórt darabok kissé erőszakosan összeállnak valami egésszé – Millernek érezhetően volt egy koncepciója, csak úgy érzem, valahogy az arányok nem akartak rendesen kialakulni. Ugyanakkor az Orkaváros második fele is leköt annyira, mint az első, csak megint át kell közben magunkat kalibrálni, hogy pontosan mit is olvasunk. A történet egyszerre válik konkrétabbá és metaforikusabbá: miközben megérkezik az akció és az izgalom kombinációja, nehéz nem arra gondolnom, hogy Millernek személyesen mennyire fontos lehet ez a történet. Érzem, hogy szívvel-lélekkel, mégis kétségbeesetten mesél, szeretne némi reményt átadni – ezért pedig nem tudom nem szeretni az Orkavárost.

 

Szokatlan science fiction lett Sam J. Miller második könyve, abban legalábbis biztos vagyok, hogy nem lesz mindenkinek a kedvence. Érdemes elengedni minden előfeltevést: ez nem egy ötletekkel kápráztató, összetett cselekménnyel elvarázsoló, klímaváltozással foglalkozó sci-fi, sokkal inkább egy sajátos tempóban haladó regény, amely teljesen más dolgokat tart fontosnak, mint amire mi várnánk. Négy szereplőn és egy izgalmas városon keresztül bemutatott személyes történet – nyomokban orkát és jegesmedvét is tartalmaz!