Főkép

Nehéz bármi klisémentes dolgot írni két tényleg akkora alapbandáról, mint az Anthrax és a Slayer, úgyhogy első körben kezdjük is a száraz tényekkel. A „Nagy Négyes” (a Metallicával és a Megadeth-szel karöltve) két legendás tagja egyaránt 1981-ben alakult, és hát, mit szépítsük, alapvetően határozta meg nemcsak a thrash metál, de a metál, mint zenei műfaj alakulását is. És amennyire a Megadeth némileg elhalványult, a Metallica pedig egy sokkal kommerszebb irányba indult el, úgy maradt meg mind az Anthrax, de mégiscsak leginkább a Slayer a „true”-ság (jelentsen ez bármit is) mintapéldájaként. Elcsépelt és agyonhasznált szó a kompromisszummentes, de a Slayer valóban nem tudott soha mást adni, csak mi lényege, ami a zsigeri és átütő erejű zúzás, olyan riffekkel (és persze dallamokkal), amik ozmózissal ivódtak bele bárkinek a lényébe, aki valaha is közel került ezekhez a kemény zenei műfajokhoz.

De menjünk csak szépen sorban, a főbanda előtt ugyanis kellő bemelegítő időt kapott a sorból mindig kicsit kilógó Anthrax, aminek voltak (főleg kezdetben) humorosabb szövegeik (képregényes és filmes utalásokkal például), a kilencvenes években pedig még a grunge-ban is megmártóztak kissé a Bush-érában. Ez azonban úgy tűnik, végleg a múlté, és Scott Ian és a haverok is teljesen keblükre ölelik a gyökereiket és klasszikus nyolcvanas évekbeli thrash slágereiket, amikben legalább annyi speed és heavy metal is van. Joey Belladonnáról meg élőben csukott szemmel néha meg nem mondtam volna, hogy nem a fiatal Dickinson énekel a színpadon, persze ezt a lehető legpozitívabban mondom, maximális respekt frufrus hősünknek, aki most már lassan a hatvanhoz közeledve is ugyanúgy tolja a magasakat és az agresszívabb részeket egyaránt. Mellé meg baromi nagy örömzenélés ment a színpadon, a kifáradás minden jele nélkül (messze van még az az Anthrax búcsúturné, én mondom). A set hosszúsága is nagyon jól volt belőve, pontosan annyit nyomtak, amennyi még jól esett bemelegítésként, és tényleg nem nagyon bíztak semmit a véletlenre az olyan dalaikkal, mint a „Caught in a Mosh”, az „I am the Law” (tessék, egy Dredd bíró utalás) meg az „In the End”, és persze az „Indians”. Ezekkel nem lehet hibázni, oltári heavy/thrash alapvetés mindegyik.

És bár az Anthrax tényleg a lehető legjobban adta meg a kezdőlöketet ahhoz, ami ezek után következett, a Slayerre egyszerűen nem lehet felkészülni. Én szerintem legutóbb Szigeten találkoztam a bandával (igen, nagyon régen), és azóta sem éreztem különösebben nagy hiányát egy élő bulinak velük, de soha nem szűnő csodálattal vagy inkább tisztelettel néztem és hallgattam őket mindig is. Rettenetes lett volna látni ennyi év elteltével, hogy mondjuk megöregedtek, elpuhultak vagy elérzelgősködik ezt a búcsúkoncertet (mert ne legyenek illúziói senkinek, tényleg ez a vége), de hát természetesen nem ez történt.

 

Amikor megfordultak a keresztek, kigyulladtak a Slayer-címerek és feltűnt Tom Araya a színpad közepén, akkor éreztem, hogy itt baj nem lehet, a világon semmi nem változott. Brutális és húsba vágó még mindig a Slayer, olyan hangzással és súllyal, ami tényleg egyedülálló a metálbandák között. Egész egyszerűen JELEN vannak a színpadon, betöltik a rendelkezésükre álló teret (legyen az bármekkora is), és olajozott gépként tarolják le a hallgatóságot. És teszik mindezt a világon mindenféle manír nélkül, őszintén, erősen és önazonosan, ahogy kell. Ráadásul még mindig olyan, mintha erejük teljében lennének, ami részint szomorú, mert egy ilyen erős, potens zenekart elveszíteni fájdalmas, ugyanakkor örömteli is, mert soha nem fognak saját maguk paródiájává válni, és nem fognak szégyenteljes nosztalgiaturnékat nyomni, mint egész sokan a pályatársaik közül.

 

                                 

Nem igazán lehet ívekről beszélni a bulival kapcsolatban, mert az egész egy nagy csúcspont volt, de az tuti, hogy valahol a buli egyharmadánál valami megváltozott, valami még mélyebb tűz lobbant lángra, és a „Gemini”-t követően még sötétebb és karcosabb lett a hangulat. A „Seasons in the Abyss” után pedig már csak az óriási klasszikusoknak maradt hely, így az utolsó hat szám maga volt a mennyország (vagy pokol, ha azt az eszméletlen mennyiségű pirót nézzük, amivel a banda színpadra vonult). A „South of Heaven” riffje még mindig az egyik legaljasabb, leggonoszabb dolog a világon, a „Raining Blood/Black Magic” duó pedig szimplán überelhetetlen.

 

És mivel is lehetett volna vége a Slayer egész magyarországi pályafutásának, mint az „Angel of Death”-szel, ami után nem maradt más, csak a búcsú. Ami legalább annyira megrendítő volt, mint ennek a zenekarnak az egész, monumentális és kikezdhetetlen pályafutása. Mindenki a saját habitusában köszönt el a közönségtől, de Tom Araya néma sétája volt a leginkább megindító. Lassan, megfontoltan járta végig a színpad elejét, végigpásztázta a közönséget, mintha egyenként köszönne el mindenkitől, aztán felmutatta a színpadra feldobott magyar Slayer-zászlót, végül pedig szóban is búcsúzott: hiányozni fogtok. Hát, Slayer, te is nagyon fogsz hiányozni, a legnagyobbak egyike voltál, vagy és leszel, köszi mindent!

 

 

SLAYER

 

Kerry King: gitár

Tom Araya: ének, basszusgitár

Paul Bostaph: dobok

Gary Holt: gitár

 

1981 - 2020

R.I.P.