Főkép

Pratchett írt egy háborús könyvet.

 

Illetve írt egy szatírát a háborúról.

 

Egy zseniálisat. Olyan jót, hogy muszáj volt az utolsó harmadát azonnal újraolvasnom, amikor első ízben elérkeztem a történet végére.

 

Szokás szerint a Korongvilágon játszódik a cselekmény, csak éppen rengeteg utalás található benne a mi világunkra. Kezdve a borítóval, amely meglátásom szerint arra a zászlóállításra utal, amit amerikai tengerészgyalogosok csináltak a Szuribacsi-hegyen 1945-ben, Ivo Dzsimán. Az eltérés csak annyi, hogy a valóságban hat katona kellett a feladathoz, akiknek a fele másnap meghalt. Paul Kidby borítóján csak öten vannak: egy vámpír, egy igor, egy troll, egy termetes őrmester (a csíkjai alapján ez lehet a rangja) és egy filigrán ifjú katona. Minden adott egy politikailag korrekt csoportképhez, aminek a komolyságát legfeljebb a lobogónak használt fehér alsónemű kérdőjelezi meg. A csoport most megadja magát, vagy más lehet az általános örömködés oka? Elvégre majdnem mindenki mosolyog képen...

 

A sorrendben 29., egyébiránt kellőképpen terjedelmes kötetből ez is kiderül, de mielőtt továbbmennék, muszáj még két utalást megemlítenem. Régi ismerősünk, Vinkó Szilárd, a regény egyik csúcspontján, borográviai meggyes pitének mondja magát, bár eredetileg csak borográviainak kívánta nyilvánítani magát. Ez az apró baki megesett már John F. Kennedy elnökkel is Berlinben. A történet egy másik pontján a Tüzes Talpasoknak nevezett Tizedik Gyalogezred különleges rajának tagjaitól megkérdezik, hogy eszméletlen társukat a helyiségben hagyják vagy sem. A kötet főszereplője, Mellék, aki ekkor már tizedes (és a borítón ő a legelső figura), nemes egyszerűséggel csak annyit mond: „Senkit sem hagyunk hátra.” Hányszor hallottunk már ezt a mondatot filmekben és persze a valóságban is, hiszen ez az amerikai tengerészgyalogosok egyik jelszava. Egyszóval Pratchett már megint elemében van, és a szokásos mennyiségben zúdít ránk hivatkozásokat és vicces szituációkat.

 

Ha bármit a szerző szemére lehet vetni, az nem más, mint az ötletek ismétlődése. Elvégre a háború nem ismeretlen a Korongvilágot kedvelők körében (Hazafiak), a vámpírok is megfordultak már a kezem között (Carpe Jugulum), de említhetjük a különféle fajok belépését bármely fegyveres testületbe, a fura isteneket, az „okos ifjú lány elindul élete kalandjára”, valamint az „emberek egy része hülye” elképzelést. Természetesen nem copy paste módon felhasznált elemekről van szó, ebben a könyvben minden másként van.

 

Abban azért teljesen biztos vagyok, hogy a Pratchett-rajongók egy része csalódni fog, a Rémes regiment ugyanis picit más, mint amit eddig megszokhattunk a szerzőtől. Ebben ugyanis a cselekmény és a humor egyenrangú félként van jelen. Az persze az elejétől teljesen nyilvánvaló, a főszereplő Melléknek semmi baja nem lesz a történet során, legfeljebb megtanulja másként látni a világot, és benne saját magát, képességeit, helyét, szerepét, lehetőségeit. Igen, ha innen nézem, akkor ez egy remek fejlődésregény, ha picit messzebbről, akkor ugyanaz YA-ban, ha még távolabbról, akkor Jeanne d’Arc kései utódát látom benne a férfiak világában.

 

Tetszettek a karakterek, kivált az új karakterek. Mindegyiknek saját egyénisége, múltja, céljai vannak, és a jövővel kapcsolatban is eltérő elképzelésük van. Vannak erősségeik, gyengeségeik, és még okosnak sem mondanám mindegyikőjüket – de együtt tényleg egy rémes regimentet, illetve annak egy kis elemét alkotják, akik akaratukon kívül történelmi helyzetben és pillanatban találják magukat. Ellenben a sorozatból ismerős figurák szerepeltetését picit ötletszerűnek érzem, Angua például két-három végszónál többet nem kapott, pedig nőként ennél sokkal többet is tehetett volna.

 

Miközben a könyv elején katonának felcsapott újoncokat kísérjük abba a háborúba, amelyben hazájuk nyilvánvalóan vesztésre áll, megismerjük Pratchett véleményét a vallásról, kivált annak fanatikusok által irányított változatáról, azokról a tilalmakról, melyek az esetek egy részében nem életszerűek. Aztán megkapja a magáét a bürokrácia, a nacionalizmus, és persze a hadsereg, a háború, a transzgenderizmus, a nők alsóbbrendűsége – ez utóbbinál érdemes fejben tartani, hogy kétszáz évvel korábban milyen jogaik és lehetőségeik voltak a nőknek, majd nézzük meg, ma hol tartunk. A legszebb, hogy ezeket a véleményeket nem direktben kapjuk, hanem a szereplőkön keresztül.

 

Ahogy már megszoktam, ezúttal sincs egyértelmű fehér és fekete. Most például a háború sokarcúságával szembesültem: hazafiság, diplomáciai erőfeszítések, az ellenség nem mindig gonosz, a menetelések, az öldöklés, egyáltalán az egész háború borzasztósága, ésatöbbi. Legjobban a regény befejezése tetszett (nem véletlenül olvastam újra azonnal), mert szó sincs meséről, happy endről. Korongvilág népeit (akárcsak bennünket) nem lehet mágiával kigyógyítani a hülyeségből, úgy tűnik genetikailag örökölt hajlamuk van rá – sajnos.