Főkép

Tudom, az előző cikk végén úgy búcsúztam el, hogy most majd a lányok jönnek, valamint tervet készítettem, miszerint csak minden második kötetnél ülök le a monitor elé – ebből sajnos nem lett semmi, köszönhetően a kiadó azon húzásának, hogy az eddig megszokott két rész helyett ezúttal hármat tettek egy kötetbe. Ez bizonyos fokig érthető, mivel A Fhargok árkában és A vérfiak királynője című epizód szorosan összetartozik, és olvasóbarát módon így nem kell hónapokig várni a folytatásra – viszont így füstbe mentek a terveim.

 

Az ötödik kötettel – ahogyan egy közeli hozzátartozóm mondja rendszeresen – helyreállt a világbéke, mert most ténylegesen az őt megillető helyre a került sorozat – legalábbis a szememben. Az igényes fantasy képregény pozícióba, ami nem akar sem formabontó ötleteivel, sem grafikájával műfajújító vagy -teremtő lenni. A történeteket kényelmes tempóban meséli el, és nem igényel különösebb agymunkát a cselekmény követése, szóval semmi extra, csak megbízható minőség.

 

Jogos a kérdés, vajon miért most jutottam erre a megállapításra? A válasz igen egyszerű – első ízben történik meg a Dragoneroban, hogy bizonyos konfliktuselem ismétlődik. Sajnos erről csak akkor mondhatnék többet, ha leleplezném a meglepetést, de mivel ezt nem szeretném, így maradjunk annyiban, hogy hiába kapott új ruhát, vagyis más környezetet, és látszólag eltérő problémát – aminek a megoldása természetesen a két főszereplőre vár –, a helyzet megoldásánál picit megerőltethették volna magukat a szerzők.

 

Ezt a lényeges momentumot leszámítva, nincs okom panaszra, mert a három történet ismét bővíti tudásunkat Dragonero világáról, méghozzá úgy, hogy nem viszi túlzásba, a kalandelem elsőbbséget élvez az ismertterjesztéssel szemben. Az első sztoriból (Halálos érintés) kiderül, hogy az eddig bemutatott varázstudókon kívül a banyák (gondolom boszorkányok) is képesek mágiát használni. Azt kikacsintásként értékelem, hogy a banyák hírvivő hollóját ugyanúgy hívják, mint Odin két hollója közül az egyiket (Huginn). Bízom benne, hogy ez a csoport később még előkerül a sorozatban, és megtudjuk kik és mik ők, milyen célokat követnek, illetve egyáltalán hol helyezkednek el a Birodalom hatalmi térképén – mert ez sajna most nem derült ki.

 

Lassan de biztosan erősödik az a véleményem, hogy a címszereplő Dragonero, vagyis Ian egyfajta korabeli popsztárként közlekedik az emberek között, legalábbis a nők úgy viszonyulnak hozzá, mintha félisten tartózkodna a közelükben, és nekik mindenáron ágyba kell bújniuk vele. Pontosabban a csinosabb és okosabb hölgyeknek van ez a fix ideája – a mostani már a sokadik kalandja hősünknek, és már régen elvesztettem a fonalat, hogy a Fürkészek táborában megismert barátnő vajon mennyire számít komoly kapcsolatnak. Mert akkor egy futó kalandnál többnek tűnt az, ami kettejük között van, csak akkor ez a sorozatos hűtlenkedés mivel magyarázható. Remélem nem az Ian titkos küldetése, hogy minél több leányzóval létesítsen testi kapcsolatot.

 

A kötet utolsó két sztorijának alaphelyzete biztosan ismerős mindenkinek, aki hallott a kínai nagy falról, vagy olvasta a Trónok harcát. Ettől még érdekes és izgalmas, mi több kifejezetten veszélyes az a szituáció, amelyben Ian Aranill mentőexpedíciót vezet a falon túlra. Itt is szerettem volna többet megtudni a falon túli világról (például mit esznek ebben a pusztaságban a Fhargok, ezek a mamutszerű lények), no meg a védnővérekről – helyhiány vagy más ok miatt erre sem került sor. Tudom, mindez a maximalizmusom hajtotta kíváncsiságomnak köszönhető, mert a sztori ettől még simán élvezhető.

 

A szerzők nyilatkozataiból kiderül, hogy hosszú távra terveznek, és minden függőben maradt harc, elmenekült ellenfél, vagy akár csak kósza utalás hőseink múltjára, egyáltalán nem véletlen, hanem tudatos lépés, miként már azt is kitalálták, a páros évfordulókat hogyan tegyék emlékezetessé.

 

Személy szerint kíváncsian várom, hová futtatják ki a történetet, erre a három epizódot tartalmazó részre pedig egyfajta hídként, vagy könyves hasonlattal élve a trilógia második darabjaként tekintek, amikor már ismerjük hőseinket, de még nem értünk el a nagy fináléhoz. Persze tudom, egy évekig tartó sorozatnál a nagy finálé értelmezhetetlen fogalom, azért bízom benne, hogy a következő rész mentes lesz az ismétléstől. A potenciált határozottan érzem a Dragoneroban – vagyis egyáltalán nem lehetetlen teljesíteni az elvárásomat.

 

Fontos információ még, hogy új rajzolók vették kezükbe a ceruzát, akarom mondani a stafétabotot. A kötet utolsó két történetét Gianluigi Gregorini álmodta papírra, és azt mondom, nagyon jó munkát végzett, legyen szó vérfiakról vagy harcjelenetekről. Részben neki köszönhető, hogy ez a kétrészes kiruccanás komorabb, sötétebb az előzőeknél, ami egyébként szerintem jót tesz a sorozatnak, illetve a két barátnak. Bebizonyosodik, hogy szó sincs legyőzhetetlen párosról, a szerencsések pusztán túlélik azt, amibe más, egyszerű emberek, katonák belepusztulnak – mert a sárkányok földjét náluk nagyobb hatalmak uralják.