Mike Lee: Bukott angyalok

Bár a Hórusz lázadásáról szóló regényfolyam 11. része még tavaly megjelent, de Mike Lee könyvét – akitől anno a fantasyolvasók között nagy sikert arató Sötétpenge Malus sorozatát lehetett magyarul megszerezni – nekem csak most sikerült tüzetesen megvizsgálnom. Nem annyira meglepő ez, hiszen a Tuan Kiadó tényleg rohamléptekben jelenteti meg a Warhammer univerzumhoz tartozó regényeket; egyszerre fut náluk több sorozat és önálló könyvekből is jut néhány havonta egy-egy.

Az biztos, hogy az összes közül a Hóruszos sorozat a leggrandiózusabb, és mivel a Sötét Angyalok űrgárdista-rendnek a mostanában megjelenő kötetek közül abban jut a legnagyobb szerep, ezért mindig nagy kedvvel vetem magam egy-egy részbe (ők a kedvenceim, őket kezdtem el gyűjteni évtizedekkel ezelőtt, így ezzel nem tudok mit kezdeni). Főleg, mikor tudom, hogy az adott rész kifejezetten a DA-nak (Dark Angels) lett szentelve. Ez történt természetesen a Bukott angyalok esetében is, hiszen a címből a kicsit is tájékozottak már tudhatták, hogy elérkeztünk a lázadás egyik nagy mellékeseményéhez, a Caliban ősi, nemes lovagrendjének bukásához. Helyesebben a Szakadáshoz, hiszen a Sötét Angyalok sosem estek egyöntetűen az árulás bűnébe.

Véget nem érő sorozathoz „méltón” a lázadásról szóló könyvek hullámzó minőségűek, de bevallom, itt nem annyira érdekelt volna az sem, ha fele olyan jó sem lett volna a regény, mint amilyen egyébként szerencsére volt. A lore ennél most sokkal fontosabb volt nekem. Hogy pontosan hogyan és miért lett szakadár félig(!) a rendház; hogyan sikerül a sajnálatos tényeket regényes formában is – tehát nem valami cikkben vagy online „lexikonban” – hihetően megmagyarázni. Nehogy az legyen, hogy csak valami mondvacsinált random indokot kerítenek azért, hogy a Warhammer 40.000 „történelmi” idővonalának, ami évtizedekkel ezelőtt megíródott már, nagyjából megfeleljen, aztán ezzel letudva a kötelezőt, máris valami új téma felé kanyarodjon a cselekmény.

Szerencsére erről szó sincsen. A Bukott angyalok két helyszínen játszódik. Lion (miért is kellett ezt lefordítani Oroszlánnak?) El’Jonson, a Sötét Angyalok vezetője a rendház nagy részével Hórusz ellen vonul, hogy megakadályozza, hogy a hadúr egy kohóvilágot annak hadianyagért kiszipolyozzon. Ezek a részek akcióban, epikus csatajelenetekben bővelkedőek, fordulatosak és végre az űrgárdisták sem karót nyelt, mindig komor alakokként szerepelnek bennük, hanem sokkal emberibb oldalukat mutatják az eddig megszokottnál. (Bár messze még a Dan Abnett-könyvekben megszokott szarkazmus-szint, de Kohl őrmesternek megszavazok azért egy „újabb csillagot a váll-lapjára”.) Fontos események történnek itt – főleg a végén, ami nagyon fájdalmas, majdhogynem siralmas, de minimum szemöldökráncoló! –, a kimenetelük mégsem lehet kérdéses. (Nem is csodálkozok már azokon az összeesküvés-elméleteken, amik talán már megcáfolásra kerültek azóta, de arról szóltak, hogy lehet, hogy nem is annyira egyértelmű, kinek is kötelezte el magát valójában El’Jonson primarcha…) Hiába van itt jelen magának a Császárnak az egyik fia, a fontosabb események mégis az otthon, a Caliban világán maradt rendház-féllel történnek.

A Caliban egy halálvilág, ahol az „őslakos” terraiak a letelepedésük óta a valóban őslakos szörnyek – a bolygó állatvilága – ellen folytattak irtó hadjáratot. Lovagrendek alakultak, hogy a civilek életét óvják, és ezt több-kevesebb sikerrel meg is tették évszázadok és évezredek során át. Hősies erőfeszítéseik arra voltak elegendők, hogy a szörnyetegek létszámát egy nagyjából fix szinten tartsák, egészen addig, míg a gyermek El’Jonsont meg nem lelték az őserdőben egyedül bolyongva, és aki felcseperedése és kiképzése után a lovagok vezetőjeként szinte kiirtotta a szörnyeket. Ezután nem sokkal megérkezett a Birodalom is, ami újra felfedezte a Calibant, a fiatal lovagokból űrgárdistákat „gyártott”, majd elvitték őket messzi világokra csatázni mindenfajta nem emberi rémségekkel szemben.

A kötet jelenében a Caliban egy űrgárdista otthonvilág, amit kiképzésre használnak. Régi nemesi családok lázadoznak a birodalmi „jöttmentek” hatalomátvétele miatt, folyamatosak a csatározások is, de ezek egy folyton vérben úszó és hadban álló Birodalom mindennapjai, nagyon senki sem zavartatja magát miatta. A Caliban vezetésére hazaküldött Luther, a régi lovagrend vezére – és a hozzá hű csapata – azonban olyan jelekre bukkan, amik túlmutatnak a szokásos problémákon, és azt veszik észre, hogy szeretett világuk súlyos, már ha nem végzetes veszélyben van. A megvédésére felesküdött lovagok pedig távol vannak. A primarcha, Lion El’Jonson nem tartotta be esküjét, nem védte meg a Caliban népét, hanem a Birodalom érdekeit eléjük helyezte – ami azért érthető is, hiszen Hórusz a Terra elpusztítására és az emberiség Császárának megölésére készül, ami nem azért probléma, mert egy uralkodócska meghal, hanem a Császár személye nagyjából létszükséglet az emberiség fennmaradásához. A maroknyi calibani űrgárdistára hárul, hogy legyőzzön egy olyan erős ellenséget, ami ellen mindenki tehetetlen az egész Univerzumban, és általában az egész bolygó kíméletlen elpusztítása a Birodalom gyógymódja az Ellenséggel való kapcsolatfelvételnek. A két eskü – a calibani népnek, valamint a Császárnak és fiának tett – közt őrlődő űrgárdisták mindent megtesznek azért, hogy egyik esküjüket se szegjék meg, ám ez túl nagy feladat lehet még az emberiség bajnokai számára is.

Szinte már felüdülés egy olyan konfliktus kialakulásáról és kezeléséről olvasni, aminek egyik oldalán sem áll egy olyan egysíkú negatív szereplő vagy indok, mint a pénz vagy a nagyobb hatalom reménye. Mindkét oldal célja érthető, értékrendje pozitív, a szereplőket vezérlő erkölcsök megsüvegelendők, minden rossztól mentesek, egyszerűen csak nem kompatibilisek egymással egyáltalán. Nagyon tetszettek ezek a lore-t nagymértékben letisztázó részei a cselekménynek, szerintem nem nagyon lehetett volna jobban megoldani a megvalósítást. Emellett pedig minden más csak másodlagos volt most.

Van egy „csepp” Warhammer elmaradásom most, ezért nem hagyom el az univerzumot, hanem azonnal és nagy várakozással és reményekkel vetem bele magam a legújabb Gaunt regénybe, A hadúrba, aztán még nem döntöttem, hogyan tovább, de valószínűleg A Kígyó Testvérisége fog következni. Nagyszerű időszak ez a mostani egy Warhammer 40K fan számára. Sose legyen vége!