Főkép

A tavalyi Budapest Parkos Bullet For My Valentine koncertről úgy mentem haza, hogy akár már jövő héten is jöhetnének, én biztosan ott szeretnék lenni, mert annyira jó bulit nyomtak. Ha ilyen rövid időn belül nem is, de alig több mint 10 hónappal később ismét fővárosunkban köszönthettük a wales-i srácokat egy klubkoncerten, amely miatt ezúton is köszönet a Live Nationnek. A koncert tényét természetesen széles vigyorral fogadtam, és egyértelmű volt, hogy megint meg kell tekintenem a műsorukat.

 

Április közepén, egy szerdai napra bátor dolog koncertet szervezni, de ez manapság már nem különleges dolog, elmúltak azok az idők, amikor külföldi zenekarok koncertjét csak hétvégére lehetett időzíteni, hogy biztosan legyen elegendő érdeklődő az eseményre.

 

Nem szeretek felkészületlenül érkezni rendezvényekre, ezért most is utánanéztem a neten az előzenekar, New Friend Requestnek. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy magyar brigádról van szó, trendi külsejű, modern metalt játszó alakulat. Valószínűleg nem én leszek az első, és nem is az utolsó, akinek beugrik a stílusukról a Leander Kills hatása. Szövegeiket tekintve sem mondanám elcsépelt közhelyparádénak a mondanivalójukat, viszont az olyan soroknál, hogy „És mikor magadra hagylak, miért én leszek, aki cipel minden lelki terhet? Arra a folyóra sem haragszik senki, ami kettévágja Budát és Pestet!” nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy szomorkodjak. Ezzel egy újabb párhuzam Köteles művész úr munkásságával, ugyanis nála is vannak olyan momentumok, amikor hasonlóképpen nem tudok dűlőre jutni magamban, hogy a vállaltan műveletlen mivoltom miatt nem értem, hogy pontosan mire is gondolt a költő, vagy egész egyszerűen ez már annyira költői, hogy a ló túlsó oldala, és csak egy túlcizellált lufi. A srácok megtették, amit kellett, befűtötték a hangulatot, tisztességesen nyomták, és mivel nem ütnek el stílusban a főcsapattól, így kiváló bemelegítő programot rittyentettek.

 

 

 

Negyed kilenc körül hagyták abba a zenélést, és megindult az átszerelés, amely közben üdítően hatott, hogy végre nem agyonjátszott, ugyanaz a Metallica vagy Guns szólt a hangfalakból, hanem végre stílusban jobban idepasszoló válogatás: a Five Finger Death Punch-tól a Disturbedön át a Bring Me The Horizontig elég széles és kellemes volt a skála. Nagyjából fél óra után kezdett a nézősereg türelmetlenségének hangot adva a „mi a f.. van?!” rigmust skandálni néha. Így viszont lehetősége nyílott az embernek elmélázni azon a durva tényen, hogy mennyire rohan az idő, hiszen a Bullet debütlemeze lassan 15 éve jelent meg, és az egykori fiatal titánokból közel 40 éves rockerek váltak. A közönség soraiban is fellelhetőek voltak ugyanúgy a most tinikorú rajongók, mint azok a zenekarral együtt felnövő szimpatizánsok, akik már rájöttek, hogy mennyire hülye ötlet volt anno kitágítani a fülcimpájukat.

 

Szinte percre pontosan kilenckor kialudtak a fények, a kellemesen megtelt klubban felcsendült az intró, és kezdetét vette az aprítás. A tavalyi koncert akkora hatással volt rám, hogy utána beszereztem egy koncertjük felvételét, amit befűztem a lejátszómba, és hónapokig kirobbanthatatlan volt onnan, így eléggé tisztában voltam a tavalyi műsorral. Muszáj egyből spoilereznem: idénre az szinte semmiben sem változott. Persze egy kicsit pimasz, hogy ugyanazt a programot tolják bő egy éve, így a mostani buli sem sokat változott a tavalyi parkos koncerthez képest.

 

Amin szintén essünk túl gyorsan, hogy ne emeljem ki minden egyes dalnál: a basszer, Jamie Matthias még mindig az egyik legnagyobb király. Persze nem írunk le olyat egy koncertbeszámolóban, hogy lef.sod tőle a bokád, de ha egyszer mégis így van… A csapat akkor lépett be a felső ligába, amikor leigazolták Jamie-t, és a színpadi produkcióba rengeteg életet lehel az énekével. (Talán kevesen tudják, hogy ő eredetileg egy énekes/gitáros srác volt, mielőtt bekerült a Bulletbe.) Mind kiállásában, mind énekteljesítményében tökéletes támasztéka és társa a frontember Mattnek, sőt, legyünk őszinték, jobban is énekel.

 

A színpadi produkció továbbra is lehengerlő volt: az új lemezes „Don’t Need You” és „Over It” duóval indítva az elején biztosítottak minket arról a srácok, hogy itt nem lesz mellébeszélés.

 

 

 

Rögtön utána a lesajnált Fever lemezről az örökzölddé érett „Your Betrayal”-lel szántották tovább a színpadot. Vérmérséklettől függ, hogy kinek hol van a határ a hakni és a vérprofin megszerkesztett, átgondolt és levezényelt show között. Én még nem tudom eldönteni, hogy ez melyik is volt, mert tény és való, hogy egy őszinte, improvizált pillanata sem volt a koncertnek, így minden ki volt számítva előre, hogy kinek mikor és hol kell állnia, mennyi színpadi mozgás legyen, a megszokott átkötő szövegek, a fények tökéletesen megkomponálva, stb. Viszont vitathatatlan, hogy amit a zenészek műveltek, az nem félvállról vett produktum volt.

 

A dobos srác olyan vehemenciával, díszítésekkel és pontossággal ütötte végig az estét, hogy élmény volt nézni, a riffek és a szólók is a helyükön voltak. Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy nem parasztvakítás, ha a fények a műsorra vannak rendezve, mert sokkal többet is ad hozzá a végeredményhez. Ékes példája ennek a „Letting You Go” ütemre, témákra váltakozó fényorgiája. Volt egy megszokott, de a kelleténél kicsit talán jobban elhúzott dob-, és gitárszóló, de szerencsére utána a „Scream, Aim and Fire” támadását vezették elő, amivel ugyebár nagyot nem lehet hibázni.

 

Ami egy kicsit zavaró volt, hogy nagyjából háromdalonként levonultak a színpadról pár percre, hogy addig is tapsoltassák a közönséget. Utána mindig valamelyik combosabb dalt játszották el, de mire az ember újra hangulatba jött volna, megint levonultak. A negyedik levonulás után pedig kiderült, hogy már csak a ráadás van hátra, amit viszont egyből a „Tears Don’t Fall”-lal kezdtek, ami az ő „Sweet Child O’ Mine”-uk vagy „Livin On A Prayer”-ük, így egy emberként őrült meg mindenki a nézőtéren. Utána jött a nagy kedvencem „You Want A Battle (Here’s A War)”, amiben természetesen újfent akkorát énekelt a basszer, hogy a fal adta a másikat. Majd a „Waking The Demon” alatt egy végső durvulással zárták az estét.

 

Mi tagadás, egy kicsit szemtelen volt, hogy a meglehetősen borsos jegyárak mellett bruttó 75 perc volt a játékidő, főleg úgy, hogy az említett sűrű levonulások miatt, talán bő egy óra volt a tiszta zenélés. A klubból kifelé ezt voltak, akik egymás között szóvá is tették, de elnézve a turné többi állomásán prezentált programot, ez a megszokott. Persze, ha a zenekar szempontjából nézzük, nekik jó, mert nem annyira erőltetik meg magukat, és hosszabb távon az előnyükre válhat ez, ugyanakkor rajongóként igencsak bosszantó az ilyen rövidségű buli, még úgy is, hogy azért elég tömény ez a fajta modern metal muzsika.

 

Hiába a hétköznapi időpont és a felső-, középkategóriás jegyárak, a Bullet For My Valentine-ra össze tud gyűlni annyi ember, hogy kellemesen megtöltsék a Barba Negrát, és a banda meggyőző produkcióval szórakoztatja a nagyérdeműt. Remélem, ez a jövőre való tekintettel jelentheti azt, hogy továbbra is gyakorta útba ejtik a turnéikon kishazánkat.