Főkép

Úgy tűnik, terveim megvalósításának hatékonyságában még sokat kell fejlődnöm, mert 2015 nyarán, amikor a trilógia első kötetét olvastam, még azt írtam az ajánlómban (lásd itt), hogy ha minden jól megy, akkor télen sort kerítek a folytatásra. Aztán újra tavasz lett, majd ismét naptárt cseréltem, majd megismétlődött ez a ciklus, míg 2019 márciusában hirtelen elfogytak a kötelező olvasnivalóim, és újra ott álltam a fantasy szekció előtt, nézegetve a kínálatot. Tudtam, csak régen olvasott könyv jöhet szóba, így amikor megpillantottam az utolsó polcátrendezés során ismét az első sorba került Pools of Darknesst, nem haboztam, kézbe vettem és egyből retró partiban találtam magam.

 

Bár megvan annak a szépsége, hogy az ember folyamatosan az újonnan megjelenő regényeket falja – és szerencsére ezt megteheti, mert a kiadók gyakorlatilag biztosítják az állandó ellátást –, azért nem árt, ha időről-időre leporoljuk a régi kedvenceinket. Így első kézből kapunk infót ízlésünk esetleges változásáról, illetve megdicsérhetjük magunkat, hogy lám, mi már akkor felismertük kedvencünk jelentőségét, amikor a goodreads vagy a moly még sehol sem volt.

 

Ez a könyv nem tartozik sem a műfajt megújító alapművek, sem pedig a vállalhatatlan fércművek közé. Létrejöttének oka az emberek játékszenvedélye: az alapjául szolgáló, hasonló nevű CRPG (computer role-playing game) sokkal gyengébb eladásokat produkált, mint az előző részek, de a kiadó (TSR) ennek ellenére úgy gondolta, hogy a vásárlók a játék mellé majd megveszik a könyvet is. Társszerzőként a cég egy másik szerkesztője jegyzi a könyvet, de ez különösebben nem jelent változást, gyakorlatilag a trilógia középső darabja egy tisztes iparosmunka, jól megírt sztorival, emlékezetes, elvétve sablonos karakterekkel.

 

Olvasás közben nem tudtam eldönteni, hogy vajon a hardcore fantasy rajongók, akik mondjuk Tolkien, Howard, Fritz Leiber vagy Michael Moorcock művein szocializálódtak, vajon mennyire tudtak mit kezdeni annak idején a regénnyel, de abban teljesen biztos vagyok, hogy azok, akik hozzám hasonlóan az AD&D vagy a számítógépes játék ismeretében fogtak neki az olvasásnak, azok biztosan jól szórakoztak.

 

A hangsúly a kalandon, a történetet van, a karakterfejlődés, a jellemábrázolás csak jóval ezután következik, és a világot sem ebből a könyvből ismerték meg alaposan az érdeklődök. Van pár kifejezetten fájó NPC (nem játékos karakter), akiknek nem jutott több valamelyik sablon képviseleténél. Ilyen például az új Phlan első embere, aki egy ellenszenves politikus-bürokrata keverék, de nem járt jobban az ügyeletes főellenség, aki hiába érkezett az egyik legígéretesebb gonoszföldről (Thay), hogy valóra váltsa az ottani vörös varázslók elképzelését a világuralom megszerzéséről, nekem leginkább a B vagy gyengébb kategóriájú sci-fi filmek őrült tudósai jutottak róla az eszembe, akik hihetetlen hatalommal rendelkeznek, és még hihetetlenebb módon bénázzák el az ellenfeleik elpusztítását. Tipikus példa erre, amikor önnön nagyságának tudatában Marcus, Thay vörös varázslója mágiával felerősített hangon kérkedik az ostromra induló serege előtt az éppen aktuális haditervével, a meglepetésekkel, amik a védőkre várnak. Akik köszönik szépen, mágia segítségével mindezt végighallgatják és így lazán felkészülnek a cselekre. Van még pár hasonlóan idióta húzása – szóval hiába a hatalom, szolgák, élőhalottak, szörnyek és fegyveresek garmadája, egyszerűen képtelenség valóban rettegni tőle.

 

A másik oldal ezúttal sokkal érdekesebbre sikerült, köszönhetően annak, hogy a szerzőpáros nem a játék szolgai adaptálást tűzte ki célul (ennek az elképzelésnek estek áldozatul a sötét elfek, akik már nem fértek bele az átdolgozott sztoriba), hanem a fő elemeket megtartva (Bane, Pool of Darkness, komplett városok teleportálása) egy érdekesebb sztorit írt. Az előző részből megismert trió varázstudói (Sharl és Tarl), akik az ismeretlen helyre teleportált városban tartózkodnak, elszántan szervezik Phlan védelmét a gonosz hordáival szemben, míg Ren a megkeresésükre indul.

 

Egyedül persze esélye sem lenne, ezért menet közben csatlakozik hozzá pár tapasztalt kalandozó, és ettől a némileg szedett-vedett társaságtól, a köztük lévő viszonyrendszertől lett igazán érdekes számomra a könyv. Egy druida testvérpár, egy varázslónő és az ő alakváltó nagymacskája – aki meglátásom szerint az előző részben szereplő Cerulean nevű, telepatikus úton kommunikáló paci megfelelője dramaturgiai szempontból. Utoljára érkezik Miltiades, a törvény és a rend istenének (Tyr) paladinja (lovagja), aki egyébként már száz éve halott, és ezért élőhalott harcosként kíséri a többieket.

 

Ebben a húzásban már látni vélem a kiadó azon igyekezetét, hogy a játékosok ne csupán a mészárlásban találják meg a kalandok megoldásának egyetlen üdvözítő módját, hanem keressenek más lehetőségeket, és szakadjanak el a sztereotípiáktól. Amivel szemben meg ott áll Marcus, a maga sablonos őrületével – szóval ezen a koncepción még bőven volt mit finomítani.

 

Visszatérve a partira, érdekes karaktereknek bizonyultak, akik személyes titkaik dacára jól összecsiszolódnak a végére, és pár alkalommal sikerült meglepniük váratlan cselekedeteikkel. Gondolok itt például a női druida tettére a gonosszá lett erdőben vagy Miltiades ténykedésére az utolsó csatában. Ami igazán tetszett a könyvben, az Phlan ostromának bemutatása volt – kár, hogy erre kevés oldal jutott. Ahogyan a szemben álló felek ötletesen használták a rendelkezésre álló mágiát, a szörnyek különleges képességeit, a varázstárgyakat; vagy ahogyan időnként a legegyszerűbb módon semlegesítették az ellenfél erősségeit, az legalább annyira élvezetesnek bizonyult, mint mondjuk egy izgalmas Warhammer 40.000 csataleírás. Hasonlóan jól sikerült a különféle mágiák bemutatása is: a létrehozás, a hatások ábrázolása, meg egyáltalán az, ahogy a magas szintű varázstudók úgy szórják a varázslatokat, mint ahogyan Mari néni szórja a búzát a tyúkoknak, az csak ráerősített arra a hangulatra, amit annak idején szerepjáték közben átéltünk.

 

A Pools of Darkness igazi retró élménynek bizonyult, emlékeztetett arra, hogy egy időben mennyire meghatározó szerepet töltöttek be a honi fantasy könyvkiadásban az AD&D regények – és mennyi minden nem jelent meg magyarul. Szerepjátékosoknak garantált időutazás a kilencvenes évekbe, nekik ez a könyv ajánlott olvasnivaló.