Főkép

Nem sok olyan szerző van, akinél gondolkodás nélkül bele mernék vágni egy 1500 oldalas monstrumba. Ez ugyanis tényleg brutális szövegmennyiség: gyakorlatilag öt „normális” regénnyi terjedelem, így joggal merülhet fel az olvasóban, hogy tényleg szükség van-e ilyen hosszú könyvre. Tényleg nincs benne üresjárat? Tényleg fontos ilyen részletességgel leírni mindent? Tényleg nem lehetett volna valamit kihagyni? Bár olvasás után sem tudok mindegyik kérdésre egyértelmű választ adni, egyben biztos vagyok: ha valaki képes ilyen terjedelmű regényt írni úgy, hogy egy pillanatig sem érzem hosszúnak, az csak Brandon Sanderson lehet.

 

Rosharon az élet nehéz és kegyetlen – a föld terméketlen, az állatok ellenségesek, növényeket pedig szinte nem is látni, az emberek mégis megtanultak alkalmazkodni. A vidéket folyamatosan viharok szaggatják, a sziklák között csupán olyan élőlények képesek megmaradni, akik maguk is idomultak a körülményekhez. Azonban a viharok a mágia forrásai is egyben: segítségével az emberek a saját akaratuk szerint formálhatják a környezetet, sőt, mágikus eszközöket tudnak létrehozni. Ilyesféle alkotások a szilánkpengék és szilánkvértek, melyek viselőikből gyakorlatilag legyőzhetetlen harcost teremtenek – nem csoda, hogy a mágiáért állandó küzdelem zajlik. A Széthasadt Síkságon elvileg háború dúl a rejtélyes parshendi nép ellen, ám a gyakorlatban Alethkar fényurai főként azért versenyeznek, hogy ők szerezzék meg a legtöbb kincset, így a háború jóval tovább tart, mint arra bárki számított volna.

 

Kaladin – egykoron ígéretes seborvos-tanonc és még ígéretesebb katona, mostanra értéktelen rabszolga – ezen a helyen szolgál mint hidász, vagyis társaival nehéz hidakat cipelnek, hogy a katonák a Széthasadt Síkság fennsíkjai között közlekedni tudjanak. Dhalinar Kholin fényúr a ranglétra másik végén áll, ám mintha leáldozóban lenne a csillaga: ahogy egyre értelmetlenebbnek látja a háborút, úgy pártol el tőle a többi fényúr, ráadásul az a pletyka kering róla, hogy viharok idején furcsa látomásokat lát, és egyre többet olvastatja fel magának A királyok útja című könyvet. Rosharon az olvasás ugyanis női kiváltság: a nők azok, akik tanulnak és tudnak írni-olvasni – mint Shallan Davar, aki Jasnah Kholin védence szeretne lenni, ám személyesebb oka is van annál, mint hogy együtt kutasson a régmúltba veszett Tündöklő Lovagok rendjéről, a semmihozók titokzatos fajtájáról és a Pusztításoknak nevezett kataklizmákról...

 

És még sokáig lehetne mesélni a Viharfény krónika alaphelyzetéről: Sanderson ezúttal is arra törekszik, hogy összetett, izgalmas világot teremtsen, aminek aztán újabb és újabb rétegeit fejti fel a szereplők cselekedetein keresztül. A Ködszerzet-sorozat után mégis kicsit szokatlannak tűnik, hogy nem akar rögtön az első oldalakon lenyűgözni, inkább lassan vezet el minket a részletekig, a koncepció egyes elemei A királyok útja legvégéig ködbe burkolóznak, sőt, mindennel még utána sem vagyunk tisztában. Ráadásul ezúttal mintha sokkal kevesebb mankót adna, mintha nem szeretne rögtön mindent megmagyarázni, hanem hagyja, hogy magunktól jöjjünk rá az összefüggésekre és a világot irányító törvényekre (amiben benne van az is, hogy teljesen tévesen gondolkodunk – szerintem ezzel kapcsolatban fog még pár meglepetés érni minket a következő regényekben). Ezáltal az 1500 oldalon végig meg tud maradni a felfedezés élménye – és bizony van is mit felfedezni.

 

Mégis, ha A királyok útjára gondolok, elsőre nem a világ ugrik be, hanem a szereplők. Kaladin, Dhalinar és Shallan is olyan figura, akinek ugyan néhány jellemvonása ismerős lehet más Sanderson-regényből, de így is nagyon könnyű megkedvelni (és akkor még nem meséltem Vallano-fia-fia-Szeth-ről!). Főleg Kaladin szála nagyon erős hősiesség terén: bár semmi valóban meglepő nincs az útjában, mégis, már csak a vele eltöltött oldalak mennyiségének köszönhetően is nagyon szórakoztató és élvezetes követni a fejlődését. Kicsit zavarban is vagyok, mert néha elhiszem magamról, hogy már nem tudnak megérinteni a jellegzetes fantasy-hősök és egy hatásos jelenetben való „öntudatra” ébredésük, ám persze Sanderson ezen a téren is rám cáfol.

 

Meg azon a téren is, hogy amikor már nyugodt szívvel tudnám beskatulyázni a prózáját és stílusát, akkor megjelenik tőle egy olyan regény, ami erősen mást mutat, mint az elmúlt időszak kötetei. A királyok útja talán legjobban az Elantrisra hasonlít: amikor még nem volt annyira „lekerítve” és tökéletesre csiszolva az írástechnikája, amikor még kicsit nyers volt az egész, de talán pont emiatt sokkal jobban lehetett azt érezni, hogy Sanderson még szívvel-lélekkel ír. A királyok útja újfent ezt hozza – hosszú, tele látszólag nem annyira fontos jelenetekkel, amik néha megakasztják a tempót, egyébként is mintha nem pörögne annyira az első oldaltól az utolsóig, inkább komótosan építkezik... mégis, érzem mögötte Sandersont és azt, hogy mesélni akar nekem, sőt, van valami, amit el akar mesélni. Valami, ami számára fontos, ami a szívéhez nőtt – ezért lesz olyan óriási élmény az olvasónak is elmerülni benne.

 

1500 oldal... az első rész a tervezett tízből, amiből egyelőre az első három készült el. Gigantikus könyvsorozat-projektekből nincs hiány Sandersonnál, de a Viharfény krónika közöttük is az egyik legmonumentálisabb vállalkozás, talán csak maga a Kozmerum tesz rajta túl, Sanderson világainak összekapcsolódása, melynek legfontosabb kövei, úgy néz ki, hogy ebben a sorozatban lesznek elcsepegtetve. Hogy a folytatás, a Words of Radiance mikorra várható magyarul, az egyelőre kérdéses, de addig legalább van idő belevetni magunkat ebbe a két vastag kötetnyi regénybe – egy fantasy-rajongónak sem érdemes kihagynia.