George R. R. Martin: Éjvadászok – Történetek az Ezer világból

Aki George R. R. Martin nevét látva rögtön fantasy-re, sőt, Trónok harcára számít, azt most ki kell ábrándítanom: a szerző ezúttal egy teljesen más arcát mutatja meg. Az Agave Könyvek válogatásában ugyanis hat science fiction írás kapott helyett, melyekben talán az a leginkább közös, hogy mindegyik egészen nyugtalanító, sötét, horrorisztikus alkotás – hiába, úgy tűnik, hogy bármilyen zsánert is választ Martin, sosem lesz könnyed vagy vidám a végeredmény. De én pont ezért veszem kézbe minden alkalommal a műveit: mert tudom, hogy egy olyan, a lélek mélyére vezető kirándulás következik, amit ugyan nem lesz annyira jó érzés olvasni, mégis, a végére nagyon meghálálja a bizalmat.

A két kisregény és a négy novella mindegyike Martin Ezer világ ciklusába tartozik (nagyjából tucatnyi másik rövidprózával együtt), ám nincs köztük nagyon sok kapcsolódási pont, önállóan teljes mértékben olvashatóak. És ugyan mindegyik sci-fi, azonban közel sem az ötletközpontú, eredetiségével lenyűgöző típusú sci-fi – legalábbis manapság már nem igazán tűnnek annak (a kötetben szereplő írások eredetileg a hetvenes-nyolcvanas években keletkeztek, ami nyilván némileg érződik rajtuk). De ez nem is probléma, hiszen sokkal erősebbek a hangulatukban; a szereplők által vonnak közelebb. Megismerjük a figurákat, érzelmeiket, motivációikat, lelki állapotukat, ez pedig mélyre húz, olyannyira, hogy bár nincs háromszáz oldal ez a hat írás, mégsem szerencsés egyszerre elolvasni őket – inkább érdemes lassabban haladni, hogy magunkhoz térjünk közben az élményből.

Rögtön a kötetnyitó „A Greywater-állomás személyzete” nagyon hatásos novella, ami azoknak különösen sokkoló élmény lesz, akik nem tudják pontosan, hogy mire számítsanak. Én például kifejezetten úgy álltam neki a kötetnek, hogy klasszikusan kalandos sci-fi novellákra számítottam, úgyhogy egészen megdöbbentett a novella durva, kegyetlen világa. A Lem Solarisára emlékeztető koncepcióból elég hamar eljutunk az emberi lét lényegét feszegető kérdésekig – és Martinnak bizony nincsenek megnyugtató válaszai...

Ugyanezen a vonalon halad tovább a címadó „Éjvadászok”-ban is, ami úgy lett a kedvenc írásom a kötetben, hogy az ötleteket vagy a cselekményt illetően nem értek túl nagy meglepetések. Ahogy felszállunk az Éjvadász fedélzetére pár tudóssal, akik épp egy titokzatos űrhajó kivizsgálására indulnak, elég hamar kiderül, hogy itt inkább az Alien felé haladunk és nem a Randevú a Rámával irányába, viszont Martin az előnyére tudja mindezt fordítani. Ügyesen vezeti fel a kisregény valódi rejtélyét, fokozatosan növekszik a feszültség és ismerjük meg egyre jobban a szereplőket, hogy amikor kiderül a megoldás, akkorra már kötődjünk hozzájuk – így valóban átérezzük a rájuk nehezedő súlyát, morális dilemmáik ránk is hatással vannak.

Mondanám, hogy a „Csillaglány” ezek után könnyed felüdülés, de ez legfeljebb csak az első oldalakon tűnhet így. Martin sorozataiban, legyen szó akár A tűz és jég dala ciklusról, akár az Ezer világról, sosem áll a szereplők előtt olyan út, amin könnyen tudnának haladni vagy ami legalább boldogsághoz vezetné őket – mindig csupán fájdalmak, tragédiák és olyan tettek árán lehet előrébb jutni, amiket egy boldog pillanatban meg sem fontolna az ember. A „Csillaglány” is ezt mutatja be, viszont olyan tömörséggel, ami eléggé elüt a regényeitől, így sokkal látványosabb az a kegyetlenség, ami, kezdem így érezni, Martin szerint az emberek sajátja.

Ez „Az üvegvirág”-ban sincs másként, noha a már groteszkbe hajló kiindulópont hajlamos más színben láttatni. Fantasy-be illő alaphelyzet obszidiánkastéllyal és egy úrnővel, aki az „elme játékát” űzi, így a kiválasztott kevesek elképesztő nyereményre tehetnek szert – vagy épp belehalhatnak. A „mi az ember?” kérdést ezúttal egy kiborggal és az örök élet lehetőségével bővíti Martin, határozottan izgalmas egyveleget alkotva, bár a kelleténél talán jobban elvontan és kicsit több „pszi”-vel színesítve. Hangulatában talán leginkább Orson Scott Card Fhérgek című regényére emlékeztetett (egyébként gyakorlatilag egy időben is jelentek meg), nem csupán abban, hogy mennyire lazán kezelik a sci-fi elemeket, de abban is, hogy a kínokat, fájdalmakat képesek egyfajta filozofikus, közel lírai stílusban előadni.

A végére aztán a borzalmak mindent ellepnek: „A Féreg Házában” kisregényben és a „Sötét, sötét alagutakban” novellában elkorcsosult, az emberre alig-alig emlékeztető lényeket követünk, akik minden korábbinál szörnyűbb képet mutatnak a világról. Sajátos ívet jár be ezáltal a novelláskötet: a kezdeti, emberséget még egészen tisztán látó képből eljutottunk mindennek a végére, ahol már semmi sem tiszta, semmi sem erkölcsös, sőt, ezek a fogalmak már el is vesztették jelentésüket. A pusztulás szinte állandósult, menekülés nincs, az olvasó pedig egyre kényelmetlenebbül érzi magát, hogy ennyi sötétségről olvas. Ami, azt hiszem, az igazán jó sci-fi horror írások egyik legfontosabb ismérve.