Főkép

Legutóbb 2017 márciusában szervezett a budapesti Japán Alapítvány animációs rövidfilmfesztivált a Tokiói Művészeti Egyetemmel karöltve. Ebben az évben egyébként sohasem látott mennyiségben találkozhattak az érdeklődők kortárs japán művészek animációival, gondoljunk csak az év elején az Új Budapest Galériában nyílt A jövő kapuja. Egy új generáció művészete Japánban című időszaki kiállításra vagy az Uránia filmszínházban megrendezett téli 15. Anilogue Nemzetközi Filmfesztivál programjára. Bár ugyanez a tavalyi évről aligha mondható el, fontos megemlíteni, hogy a magyar mozikat sem kerülte ki az Oscar-díj jelöléssel is büszkélkedhető Mirai – Lány a jövőből című egészestés anime.

 

Látva az ígéretes tendenciákat és a nagy érdeklődést, az alapítvány folytatni kívánta a magyar közönség beavatását a nagy múltú japán animáció világába, és márciusban előállt újabb két napos vetítéssorozatával, melynek keretében a Tokiói Művészeti Egyetem mesterszakán végző animátorok diplomamunkáit, valamint az egyetem egyik professzorának, Ito Yuicihnek néhány alkotását láthatta a nagyérdemű. A professzor a második napon tartott egy rövid prezentációt is a stop-motion animációs technika kihívásairól, amit néhány saját munkával illusztrált. A kezdeményezés továbbra is sikeresnek látszik, az Eötvös 10 kulturális színtér vetítőterme majdnem megtelt, a legtöbb rajzfilmes gagen pedig a közönség egésze jóízűen nevetett.

 

A posztgraduális képzés diplomamunkáit az első napon (március 11.) lehetett megtekinteni. Ezek legnagyobb része nem az animés, cosplayes szubkultúra ízlésvilágát célozta meg elsősorban. A kisfilmek vizualitásukat tekintve nem kötődtek erősen a hagyományos japán ábrázolásmódhoz, sokkal inkább kísérletező, formabontó törekvések jellemezték őket. Magyar szemmel nézve eszünkbe juthatott vetítés közben Jankovics Marcell rendhagyó formavilága, Vácz Péter stop-motion etűdjei vagy akár az Oscar-díjas A légy című magyar rajzfilm. Már ebből is érződik a rövidfilmek sokszínűsége, a gyurma- és bábfilmes praktikáktól elkezdve a számítógépes utómunkán át a kézi rajzot igénylő módszerekig gyakorlatilag mindent felhasználtak az ifjú művészek. Különös módon a manapság populáris 3D-s technikával csak egyetlen alkotás élt, de az is egyedülálló módon, reflektálva a módszer sajátosságaira.

Mind a tizenöt alkotás különálló ismertetését nem kísérelném meg, azonban pár érdekes tendenciát kiemelnék. Döntő többségben – talán nem meglepő módon – narratív kisfilmek kerültek levetítésre. Ezen a halmazon belül pedig több műben mintha egyfajta kollektív bűntudat fényében jelent volna meg a tradicionális japán családi közösségek felrúgása, az újabb generációk karrierista, „szingli” életmódja és a szülőktől, nagyszülőktől való eltávolodás. Érdekes belegondolni, hogy a tavalyi méltán elismert Bolti tolvajok című élőszereplős japán film is nagyon hasonló témát járt körül. Az „eltávolodás” kérdése mellett  felbukkant a magány, az önbizalomhiány, a gyermekkor, az emlékezés, továbbá a gyermekmolesztálás tematikája is, de nem volt hiány hatalmas szörnyeket és rémisztő metamorfózisokat megjelenítő víziókból sem.

 

A rákövetkező napon Ito Yuichi (főleg korai) munkáiból készült válogatást lehetett megtekinteni a program első felében. Ahogy az egyre több nemzetközi elismerést szerző Tomoyasu Muratat (a már említett A jövő kapuja című kiállításon találkozhatott vele a hazai közönség), Ito professzort is a gyurma- és műanyagbábokkal készített stop-motion technika mesterének tartják – nem véletlenül. Habár történetei elsősorban az 5-6 éves korosztálynak szólnak, játszi könnyedséggel lehel életet bármilyen kis tárgyba vagy figurába, amivel vagy akivel aztán a néző könnyedén azonosulni tud. Ito továbbgondolja Miyazaki sintoizmuson alapuló, a természetet megszemélyesítő és lélekkel felruházó látásmódját; nála kis földkupacokat (Doron Coron) és téglákat (Harbortale sorozat) láthatunk életre kelni, akik igyekeznek megtalálni helyüket a természet örök körforgásában.

A fesztivál utolsó szakaszában két 25 perces tematikus anime került levetítésre (Colorful Ninja Iromaki, Genbanojou). Ezek alkotói japán mitológiai lényeket helyeztek át a modern korba, és azt „vizsgálták”, hogyan illeszkednek be azok a mai technicizált világba, amikor is természetfeletti képességeikkel már nem tudják az embereket szolgálni. A két film álláspontja nagyjából megegyezett; a valaha csodált és mondákba szőtt alakváltó lények és szellemek mára inkább megmosolyogtatónak hatnak, mégis lényegileg örökérvényű mintákat (ill. archetípusokat) hordoznak, melyek gondolatisága remélhetőleg még sokáig lesz Japán és általa az egész világ kultúrájának része.