Luca Enoch & Stefano Vietti: Dragonero 3-4.

Amikor ezeket a sorokat írom, már készül a magyar kiadás ötödik kötete, vagyis minden okom megvan a bizakodásra, miszerint egy darabig még olvashatom Ian Aranill és társai kalandjait, az olasz Bonelli kiadó első, 2013-ban indult és még mindig futó fantasy sorozatát.

A két szerző, Luca Enoch és Stefano Vietti jól átgondolt alkotást tett le az asztalra, amelyben a másoktól átvett kötelező elemek és a saját ötletek jó arányban vannak jelen, és pont annyira cifrázzák a sztorikat, ami még könnyedén követhető. Gondolok például arra, hogy az eddig megjelent részek mindig jelenlévő két főszereplője szembemegy az alapkánonnal, hiszen ember és ork egymásnak nem barátja, ezt már Tolkien és a World of Warcraft világának lakói is megmondták. Erre itt ez az olasz fumetti, ahol a gyerekkori barátok felnőttként sem fordulnak egymás ellen, hanem még mindig együtt járják a világot, a nagybetűs Birodalom ügynökeként, és nem foglalkoznak a meglévő ork-ember ellentéttel.

Barátságuk igazi barátság, ismerik egymást annyira, hogy tudják, mikor kell segíteniük, és mikor kell hagyniuk a másikat egyedül boldogulni (ez utóbbira jó példa Gmor és a karkassero párbaja). Nem fogadják el egymás döntéseit kritika nélkül, és ha úgy adódik, akkor bizony képesek a másik akarata ellenére cselekedni (lásd amikor Gmor visszatartja Iant attól, hogy a mélybe vesse magát). Az egyensúly megtartása, a helyes döntések meghozatala nem egyszerű feladat – a duónak azonban az eddig megjelent négy kötetben sikerült a jó úton maradnia.

Véleményem szerint a sorozat többek között azért népszerű Itáliában, mert annyira „emberiek” a karakterek. Az ügyeletes fantasy szuperhősünk a címszereplő Ian Aranill, aki miután megölt egy sárkányt, „véletlenül” ivott a véréből, és ennek hatására új képességekre tesz szert. Az még nem teljesen egyértelmű számomra, hogy a változás minden eleme kedvező számára, vagy lesznek hátrányok is, egy biztos, az új nevét – Fekete sárkány (Drago nero) –, és szokatlan tulajdonságait még szoknia kell. Családjában egyébként öröklődik ez a képesség, minden második generáció férfitagjaiból valaki dragonero lehet. Sajnos nem létezik kézikönyv vagy öreg mester, aki felkészítené az átalakulásra, vagy útmutatást adna azt illetően, hogy mégis miként kell használni ezeket a tulajdonságokat.

Még szerencse, hogy amikor a sárkányölés megtörtént, Ian már elég érett a probléma kezeléséhez. Mert ugyan abból a szempontból sorsa felfogható fejlődéstörténetnek, hogy apránként kell felfedeznie mire képes, viszont hála az égnek, morálisan és egzisztenciálisan már kialakult személyiség. Tudja mi a helyes, mi nem, melyik oldalon és milyen célokért akar küzdeni a világban. Az eddig megjelent négy kötetben (ami olaszban nyolc önálló füzetként jelent meg, a magyar verzió szerencsére a megszokott duplázással kerül kiadásra) nem derült ki vele kapcsolatban semmilyen fóbia, személyisége kellőképpen nyitott, nagyjából mentes az előítéletektől, és ami szerintem fontos egy ilyen korú férfinál, a szerelmi élete is rendben van. Mindezeken túl érzek benne némi romantikára, illetve lovagiasságra való hajlamot, vagy ahogyan az egyik női szereplő megfogalmazta ezt a fontos tulajdonságát: „Valaki, aki másokért kockáztatja az életét. Akiben minden kétséget kizárólag meg lehet bízni.”

Egyszóval igazi hős, olyan karakter, aki mögé nyugodtan felsorakozhat minden szerény képességű városőr, mert csak olyan csatába vezeti majd, amelyet bármelyik jóérzésű humanoidnak kötelessége megvívni. Legalábbis az eddig megjelent részek alapján így gondolom.

Mellette forgatja csatabárdját Gmor, az ork. Ránézésre ő egyfajta átmenet barbár és harcos között, aki a különleges képességek hiányát erővel és kétfejű szekercével ellensúlyozza. No meg olyan apró „szépséghibákkal”, mint a humorérzék és a konyhaművészetben való jártasság. Mindig két lábbal áll a földön, és ugyan vannak elérhetetlennek tűnő céljai (ő legyen az első ork fürkész), összességében sokkal gyakorlatiasabb Iannál. Egyaránt otthon érzi magát az orkok és az emberek között, ez utóbbiak, ha kapnak rá lehetőséget, és rászánják az időt, többnyire megkedvelik az életvidám zöldbőrűt, aki egyforma otthonossággal mozog a fogadókban és a harcmezőn. Társaival szemben mindig lojális, időnként kifejezetten figyelmes tud lenni, ez azonban nem zárja ki az ugratást és az évődést. Az első két kötetben velük utazó elf hölggyel való kapcsolata nem egészen világos számomra, de úgy sejtem a későbbiek során ezzel kapcsolatban is okosabbak leszünk.

Nekem nagyon tetszik, hogy az eddig megismert kalandok között egyaránt volt világmegmentés (kis túlzással) és helyi jelentőségű ügy. Remélem ez a fajta egyensúly a jövőben is megmarad, és nem megyünk el a folyamatos tápolás felé. Mondjuk olyan mágikus karddal, mint amit Ian forgat, más varázstárgyra szerintem már nem lesz szükség...

Legközelebb a női karakterekről, fürkészekről és más fontos dolgokról írok majd, nagyjából a hatodik kötet megjelenése után. Azt ugye mondtam már, hogy akárcsak Dylan Dog vagy a Dampyr sorozat darabjai, a Dragonero minden kötete kétfüzetnyi képregényt tartalmaz? Ettől persze még nem aggódom azért, hogy gyorsan utolérjük az olasz kiadást, de azt nagyon remélem, hogy hozzám hasonlóan mások is felfedezik és megszeretik a sorozatot.