Főkép

Az általános iskolám ablakpárkányán egyszer egy teljesen kivehetetlen, filccel rajzolt ábrát láttam, ami félúton volt az aláírás-szerűség és nonfiguratív között. Egy felsős srác egyszer bejött a terembe, lefotózta az ábrát, és mikor látta, milyen értetlenül nézek, azt mondta: „megmutatom a haveromnak, ez koppintás, ő csinál ilyeneket, és valaki hamisítja a tageit”. Semmit sem értettem ebből a mondatból, hiába néztem még utána percekig a kis rajzot. Ez értékes?

 

Később kiderült, hogy ez valójában az első találkozásom volt a graffiti műfajával, és igaz, hogy a külvárosi falakon azóta csak abból a fajta tagből minden nap látok ötvenet, amire ráfoghatnánk, hogy a haver műveinek koppintása, ezáltal az első önérzetes, alkotására büszke művészről is tudomást szereztem. Mint minden alkotó, ő is azt akarta, hogy művét a nevéhez, az ő nevéhez kapcsolják. A graffitiben, street artban ez az ellentmondás rendkívül érdekes: mivel nem egy szűk, bennfentes közeg által látogatott helyen van az alkotás, hanem az utcán, nem garantált, hogy mindenki tudja, ki áll mögötte, ugyanakkor maga a munka magában hordozza alkotójának kreativitását, vízióját. Arra hogy egyesek miért döntenek úgy, hogy tehetségüket az utca emberének nyújtják át, ezzel mintegy lemondva arról, hogy tudható legyen, ki áll a munka mögött, választ ad a Street Art című könyv.

 

A kiadvány több mint húsz street art művészt mutat be saját szavaikon keresztül, nem kizárólag festőket, hiszen a névsorban van például mozaikművész és miniatürista is. Ők természetesen azok, akik többé-kevésbé kiléptek az sötétből, és nemzetközi elismertségnek örvendenek, állandó szereplői street art fesztiváloknak, bevonják őket akár mainstream projektekbe is. A róluk készült portrék minősége hullámzó, öt-hat elolvasása után sablonosnak és önismétlőnek hatnak, mintha egy kötelezően betartandó vázlaton menne végig minden fejezet, és nem igazítaná a kitárgyalt témákat az adott személy sajátosságaihoz. Az viszont jó, hogy azt az alapvető kérdést, hogy mi inspirálja őket, mit kívánnak kifejezni, mit gondolnak saját művészetükről, milyen előélettel rendelkeznek, mindegyik művész megkapja, és kapunk is rájuk olyan válaszokat, amik jobban megértetik velünk, mennyire megvan ennek a szcénának is a maga lüktetése, hogy a technikai tudás ebben az esetben is elengedhetetlen a valódi műalkotáshoz.

 

A leírtakat nagyméretű, egész oldalas, sőt, néha oldalpárokon elterülő, színes képek támogatják meg. Ezek mutatják legjobban, mennyire különböző minden művész, mennyire eltérőek lehetnek a céljaik: van, aki önmagát akarja kifejezni, van, aki a külvilágnak üzenget a festményein keresztül. Van, aki színek nélkül el sem tudja képzelni az alkotást, van, aki fekete alapon fehérrel szeret legjobban dolgozni. Az egyes művészek személyes élményein keresztül kirajzolódik, hogyan jutott a street art a megtűrt kvázi-vandalizmus státuszból odáig, hogy ma már van város, ami kifejezetten megkínálja egy-egy üres fallal ezeket az alkotókat.

 

A Street Art nem nyújt teljes körű tájékoztatást, de a téma iránt érdeklődő laikusoknak remek ötletet adhat ahhoz, hogy elolvasás után melyik művész munkáira keressenek rá, kire érdemes odafigyelni, kinek a munkái érik el bennünk azt, amit a könyvben minden művész céljának nevezett meg: az új nézőpontok megtalálását, az új gondolatok ébresztését. Nem árt róluk is tudni – a folyamatosan, minden eddiginél intenzívebben változó művészeti és kommunikációs formák egyik legfontosabb szereplői a street art művészek. Az ő gondolataikat olvasva, és főleg az ő alkotásaikat látva képes teljesen átértékelődni egy utca, egy fal, egy repedés, még egy pocsolya is. A könyvet azoknak ajánlom, akik ebből ezt a másfajta szemszöget szeretnék jobban, vagy egyáltalán megismerni.