Főkép

Egy kifinomult afroamerikai zenei őstehetség, Dr. Don Shirley és egy bárdolatlan, simlis olasz származású ex-kidobó, most sofőr, Hantás Tony útra kelnek az USA déli államai felé egy koncertkörutat tartani. Világnézetük, hátterük, habitusuk és problémakezelésük szöges ellentétei egymásnak, ám hosszú időre maradnak összezárva egy autóban. Vajon mi fog kisülni ebből?

 

Semmi olyan, amivel ne találkoztunk volna még. A történet folytatása is igen könnyen kitalálható. A Zöld könyvet viszont nem a sosem látott csavarok és friss nézőpontok, mondanivalók miatt lehet szeretni – merthogy lehet, az azért biztos –, hanem azért, mert az ilyen fajta, össze nem illő párosokat megéneklő történetek valójában ezredik alkalommal is működnek, amíg a főszereplők között működik a kémia.

 

A Zöld könyvben működik, karakterek és színészek szintjén is. Néha leheletnyit túlzó, parodisztikus, de egyébként nagyon jó alakításokat látunk, Mahershala Ali és Viggo Mortensen kiváló választások voltak. Mortensen egy fokkal nagyobb meglepetést okozott: a karaktere amúgy is olyan, hogy ellop vele minden jelenetet, amiben benne van, mert szerethető és humoros – néha nem is kell több egy vállrándításnál, már kuncog az ember –, de hogy a dán származású színész honnan húzta elő magából a nem nagyon, de kicsit mégis tilosban járó, munkásosztálybeli énekelve beszélő olaszt, rejtély, mindenesetre nagyon szórakoztató a vásznon. (Emiatt az eredeti nyelven való megtekintést javaslom.)

 

Maga a film is az. A történet felhívás keringőre, egyszerűen nem lehet nem foglalkozni a kisebbségek helyzetével és lehetőségeivel, nem lehet nem reflektálni az ebből fakadó személyes és társadalmi sérülésekre, konfliktusokra, de van egy pont, aminél mélyebben ezzel nem akar foglalkozni a film, legalábbis nem fájdalmak árán, nem sokkolással. Inkább a humor és a viták eszközéhez nyúl, ezért nem is az maradt a domináns emlékem a történetről, hogy ez egy „komoly kérdésekkel” foglalkozó film volna, mint például a szintén Oscar-díjra jelölt BlacKkKlansman, sokkal inkább a másik aspektusra gondolok vissza többet: az szimpla emberségességre. Ez olyan kis cukin hangzik, de az USA-ban Hálaadásra, nem sokkal karácsony előtt jött ki, úgyhogy fel van jogosítva rá, hogy idilli legyen, és hogy happy enddel végződjön.

 

Ami a technikai részleteket illeti: egyszerűen, ízlésesen felvett film, a 60-as évek nem folyik le a vászonról, apróságokból érezni csak, egyébként a szegregáció mértékét leszámítva a második világháborútól erre bármelyik évtizedben el tudnám képzelni az egész filmet, annyira nem domborodik ki a történetben. A zenei aláfestés már inkább hozzátesz az atmoszférához, a beválogatott slágerek és a szerzett darabok is jól egyensúlyoznak Tony életigenlő, „csak megyünk, aztán lesz valami” stílusához, valamint Dr. Shirley művészetekre fogékony, merevebb személyiségéhez.

 

Ne menjünk el amellett, hogy a Zöld könyv az idei Oscar-jelöltek közül öt díjra van jelölve, például a legjobb férfi fő- és mellékszereplőre, de ami még érdekesebb, hogy a legjobb filmek között is versenybe száll. Számomra az egész idei Oscar-mezőny nagyon furcsa, több negatív gondolatom van róla, mint pozitív, és ennek a filmnek a jelölése is felemás érzéseket kelt bennem. Egyrészt nem sajnálom tőle a dicsérő szavakat, a sikert, hiszen egy nagyon kedves, nagyon minőségi alkotás jó üzenettel, amiben nincs nagyon mit kifogásolni, nem hibázik semmiben. Ugyanakkor különösebben eredetinek vagy csattanósnak sem érzem, semmilyen szempontból. Bennem az élmény a pozitív oldal felé billen, és van olyan versenytára, amivel szemben ide ítélném azt az Oscart, és bátran ajánlom – de hogy díjnyertes film-e, abban nem vagyok biztos. Viszont, amennyire tudom, úgyis igen keveset számít egy film szerethetősége szempontjából az, hogy a gazdag, fehér, amerikai elit mit mond róla – a Zöld könyv maga pedig pont valami ilyesmiről szól.