Greg Keyes: Vérlovag I-II.

Az itthon 2016-ban debütáló epikus fantasy sorozat, ami az igen baljóslatúan hangzó, A tövis és a csont országai név alatt fut, tavaly a harmadik (majd a negyedik) részével is kibővült. A Delta Vision Kiadó új címmel gyarapította a hosszabb sorozatok számát, amik tisztességes lezárással rendelkeznek, magyarul végig ki lettek adva, nem kapták meg az olvasók rémálmát – a „Kaszát”. Mindegyikük lezárásának örülök, különösen, ha ilyen fontos, lassan klasszikusnak számító könyvsorozatról van szó. Látszik, hogy a könyvek a kiadó szívének is kedvesek, hiszen a puhatáblás változat mellett a – kisebb haszonnal kecsegtető – „gyűjtői”, keménykötésű verzió is mind a négy résznél elérhető, nem kell csúfoskodniuk a polcon kétféle kötéssel a regényeknek a sorozat felétől, mint ami más kiadók könyveire gyakran jellemző, már ha egyáltalán megpróbálkoznak ezzel. Ezért pedig tőlem mindig jár egy külön pacsi!

Miután a zeneszerző sing-spellje tökéletesen sikerült, a remélt eredmény helyett mégsem változott minden egy csapásra jóvá Crotheny birodalmában. A főszereplőket elszakítják egymástól, így mindannyiuknak külön, a saját erejéből kell megküzdenie olyan nehézségekkel, amikre álmukban sem számítottak. Náluknál hatalmasabb, fel sem fogható erőkkel, tovább erősödött ellenségekkel, ősi szörnyekkel, próféciákkal. Anne-t, a trónörököst több csapat is üldözi, saját erejében sem bízhat; Leoff és Muriele erős őrizet alatt álló fogoly; Cazio és Neil méltó ellenfélre lel, akinek tudása meghaladja az övéket; Aspar az ország távoli vidékein harcol az erdő túléléséért és szerelme életéért; Stephen pedig igazi küldetésre indul a hegyek közé, hogy fellelje az emberiség egykori felszabadítójának naplóját, amiben reméli, hogy útmutatást találhat a fenyegető veszedelmek ellen. Az ő útját is folyamatos veszélyek kísérik, hiszen a megőrült, kannibalizmustól sem idegenkedő tömegek és a mitikus szörnyek mellett korábbi hitfőnöke sem feledkezett még meg róla, és folyamatosan a nyomában jár.

A kezdetben (?) lassan hömpölygő, furcsa szereplőkkel teli történet nem való mindenkinek, hiszen, dacára a pár soros tartalmi összefoglalóból áradó „akció-szagnak”, nem annyira pörgős, mint ahogy az manapság megszokott, engem mégis lenyűgözött. A kibontakozó történet éppúgy, mint az amerikai szerző majdhogynem szépirodalmi minőségű prózája. Számomra az egész regényfolyamnak ugyanis három legfőbb erénye van – sok másik örülhet, ha egyet abszolválni tud ezek közül –, ráadásul pont azok a dolgok, amiket bármelyik könyvnél nagyon tudok értékelni.

Az első mindjárt az igényes nyelvezet, ami a kerek, értelmes mondatokon túl azt is jelenti, hogy öröm olvasni. Vagyis nem alszik be rajta az ember, gördülékeny, izgalmas – még ha épp leíró részekről is van szó –, helyenként érzelmes, gazdag szókincsű (ami még az indokolatlanul sokat használt „egen”-t és „jah”-ot is elbírja…), frappáns párbeszédekkel és rövid, szórakoztató visszaemlékezésekkel, melléktörténetekkel tarkított. E nélkül nehezen képzelem el, hogy a harmadik és a záró kötetet egymás után lett volna kedvem elolvasni, pedig most ez történt. (Ezért nem is írok az utolsó részről külön posztot, így legalább nem is spoilerezek el semmit, pedig LENNE MIT. Akkora csavarok vannak ugyanis a Született Királynőben, hogy csak úgy kapkodtam a fejemet! Egyébként pedig ugyanazok a pozitívumok érvényesek arra a részre is, mint az egész sorozatra.) Sokat vártam a második kötet után még, hogy a negyedik is megjelenjen végre, de nagyon megérte. 1600 oldalnyi ide-oda csapongó, mégis azt mondom, igazi kalandozás lett a jutalmam.

A másik erénye a sorozatnak a szereplők egyedisége, amiről szintén beszéltem már hosszabban az első két kötetről szóló írásaimnál. Sokat nem tudok hozzátenni, de talán annyit, hogy továbbra sem okoztak csalódást. Már az eleve lehetetlennek tűnt – egy epikus fantasy-ben –, hogy mindent meghatározó (fő)szerep jusson egy zeneszerzőnek (kétszeresen is), meg egy kezdetben bohókás papnövendéknek, aki se varázsolni, se kardozni nem tud, ergo csak nehezék (sidekick) lehet a hősök hátán. De nem ebben a sorozatban! Keyes-nek sikerült mindkettejükből igen emlékezetes szereplőket formálni, magam sem tudom hogyan. (A zeneszerzős részt kifejezetten talánynak érzem, miként fogott meg ennyire, hogy a mollokról és dúrokról olvastam oldalakon keresztül. De azt tudom, hogy csalódni nem fog benne más sem, és ez a lényeg.) A fantasy regényekben klasszikus „foglalkozásúnak” számító (hercegnő, harcos, vándor) egyéb karakterekre ha azt mondom, hogy „szintén jól sikerültek”, akkor nagyon alulpozícionáltam azt a dicséretet, amit megérdemelnek, de kicsit sok lesz már az ajnározásból – pedig még a végére sem értem! Mindannyian fejlődnek. Sokat. Nincs értelme annak egy ilyen rövidke írásban azt fejtegetni, hogy melyikük a legtöbbet, mert közülük többen is egész másként fejezik be a pályájukat – ki, mikor, ugye? Nem azt mondom, hogy a sorozat végére! –, mint ahogy elkezdték vesszőfutásukat az első rész elején. Van, akinek ez csak lelki változást, természetes fejlődést jelent, van, akinek ennél is több jut. Az írói kreativitás magas foka; Brandon Sanderson vagy George R. R. Martin szintje.

Miután mozgósítottam saját kreatív energiáimat, zseniálisan ide tudom már kapcsolni a sorozat harmadik erényét, ami maga a világteremtés. Úgy gondolom, hogy egy random, kvázi-középkori világ megalkotása nem túlságosan nehéz feladat. Egyediséggel, élettel, hitelességgel és érdekes történelemmel megtölteni már problémásabb. Igazából itt felemás eredményeket ért el a szerző, az összhatás mégis megmenti és a pozitív oldali serpenyőbe helyezi a végeredményt. Az egyediség szenved egy kis csorbát abban a tekintetben, hogy az országok és népek nagyon hasonlítanak a saját földünkről ismerős dolgokra, de erre félig-meddig választ kapunk az emberek világra érkezésének mára homályba burkolózott körülményeiből. Ez valóban válasz lenne a hasonlóságra, de hogy az azóta eltelt évezred során végül pont olyanok lettek, mint az angolok, a hollandok meg a németek… Még a nyelvük is hasonló maradt… Mindegy, nem számít, mivel ezen kívül viszont számolatlan mennyiségű kisebb-nagyobb plusz került a mixtúrába, amitől végül különleges ízt kapott az egész elegy.

A nagy ívű epikus sorozat már olvasás közben kedvencé változott, amit a lezárásnak sem sikerült elrontania. A szereplők sorsára pont kerül, a végig felfelé ívelő, egyre nagyobb hatású történések is elérték a nekik szánt eposzi magaslatukat, szem nem marad szárazon, mindenki örülhet. Kárhoztatni mégis csak az egész sorozat legvégét van okom, mert ugyan amit írtam, az teljes egészében illik rá, de valahogy mégis kissé összecsapottnak érződik. Valószínűleg ez csak annak köszönhető, hogy az egész lezajlik tíz oldalon belül, ami több mint furcsa, az egyébként eddig a fákat nem kímélő történetvezetés után. Viszont annyi kellemes óra után, amit ez a sorozat adott nekem, úgy érzem, ezt még csak megemlíteni is hálátlanság volt.