Főkép

Ritka, hogy egy legendás ember gyermeke a nagynevű szülő pályájára lépve számottevő sikereket érjen el, vagy hogy a kiváló őshöz fogható tehetséget villantson meg. Joe Hill ezen kevesek egyike, ami azért nagy szó, mert az ő édesapja nem más, mint a világ egyik legsikeresebb írója, a horrorirodalom (nevében is) királya, Stephen King. Joe már kiadott két könyvet (20th Century Ghosts novellagyűjtemény, A szív alakú doboz), mikor belekezdett a Locke & Key képregénysorozatba, mégis ez utóbbi hozta meg számára az igazi áttörést (plusz egy Eisner- és két Brit Fantasy-díjat).

 

Az eredetiben 2008 és 13 között megjelent sorozatot a Fumax három vaskos kötetben jelenteti majd meg. Az első kötetre külön ráírták, hogy luxuskiadás, és okkal tették: 2018-ban számos fontos és/vagy klasszikus képregény jelent meg magyarul, egyik szebb kiadásban, mint a másik, de külalak tekintetében a Locke & Key 1. a csúcs. Persze mit ér a káprázatos és igényes külcsín, ha a belbecs csapnivaló? De Joe Hill nemcsak névleg gyereke a jó öreg Kingnek, tényleg az apja döbbenetes és mindig új ötletekkel előálló képzeletvilágát örökölte.

 

A visszaemlékezésekkel tarkított történet jelenében egy őrült meggyilkolja a Locke-család fejét. A három gyermek és alkoholizmusra hajlamos édesanyjuk elköltözik a massachusettsi Lovecraftba (ó, igen), a család régi birtokára, ahol az ódon és félelmetes Kulcsház áll. Itt ki-ki a maga módján próbálja feldolgozni a tragédiát és sokkot – de a legfiatalabb testvér, Bode lesz az, aki elsőként rátalál a ház kulcsainak egyikére. Mely kulcsok az egész képregénysorozat legizgalmasabb, legjobban kitalált elemei közé tartoznak. Az egyikkel a használója kiléphet a testéből, a másikkal bárhova ajtót nyithat, a harmadikkal… na, de nem rontom el az élményt. Elég az hozzá, hogy Bode olyasmit is kinyit, amit nagyon nem kellene. Ez persze így rém elcsépelten hangzik, de Joe Hillt tán ki is tagadná az apukája, ha klisés sztorit írt volna. Nemcsak az egyes kulcsok, de a köréjük épített kisebbfajta mitológia és szövevényes történet is fantasztikusak. Az olvasó szinte falja az oldalakat, annyira eszelősen izgalmas a könyv, és csak néha áll meg szentségelni a gonosz újabb gonosz húzásán, vagy kalapot emelni Joe Hill zsenije előtt.

 

Bár mindez Gabriel Rodriguez érdeme is. A chilei származású rajzoló stílusát elsőre szoknom kellett, ugyanis van valami szinte édeskés, csaknem cuki az emberábrázolásában, miközben a hátterek mindig nagyon hangulatosak, és amikor borzalmak történnek, azok borzalmasnak is néznek ki. Ám ez is hozzátartozik a Locke & Key világához, ettől is egyedülálló képregény.

 

Mely képregény első 2x6 fejezete után még nem tudom, hányadán is állok vele. Iszonyatosan szórakoztató és lebilincselő cucc, az tény. Érint néhány komolyabb nemtermészetfeletti témát is (homoszexualitás és homofóbia, rasszizmus stb.), és ezekről úgy mesél, hogy az azért többet mutat, s több oldalról, mint a manapság szinte kötelezően előírt politikai korrektség mentén számítani lehetne rá. Ugyanakkor az egyes szereplők, bármily jól megkülönböztethetőek és jól felépítettek is (legyen szó gyilkosról vagy épp idős tanárúrról stb.), elsősorban a történetet szolgálják, és nem fordítva. De nem biztos, hogy bármi hiányzik innen, akármilyen szőrszálhasogatóan álljak is hozzá. Az viszont biztos, hogy rettentő idegesítő volt elérni a könyv végére, tudva, hogy hosszú hónapokig kell várnom a folytatásra.

 

Azt mondják, a Netflix nekifut a tévés feldolgozásnak, én meg azt mondom, még ha akármilyen jó is lesz az, vannak a képregényes médiumnak olyan hovatovább mágikus elemei, melyeket nem lehet filmre vinni, ezért mindenképp javaslom mindenkinek, akiben a fentiek megmozgatták az érdeklődés-o-métert, hogy olvassák el ezt a kötetet.