Főkép

Nagyjából harminc éve szeretem az olasz fumettiket, azóta, hogy az első Tex-kötet a kezembe került, ráadásul olyan sztorikkal, amelyek messze túlmutattak a szabvány western kalandokon, mert nem hiányzott belőlük a misztikum, a mágia, sőt, még egy rövidke sci-fi sztorit is beleszuszakoltak. Olaszul persze egy szót sem tudtam, de ez egyáltalán nem zavart, a rajzoknak köszönhetően a történetek követhetőnek, érthetőnek bizonyultak.

 

Érthető, miért örültem évekkel később, amikor 2007-ben a Fumax belevágott a Dampyr sorozatba, és miért szurkoltam tiszta szívvel a Frike Comicsnak, amikor Dylan Dog után Harlan Draka kötetekkel is kirukkoltak. Ha más hozadéka nem lenne az elmúlt évek képregényes felfutásának, csak ez a pár fumetti, akkor is elégedett lehetek, és persze izgulok, hogy ez a bővülés vajon meddig tart, és milyen sorozatok fogják túlélni a következő piaci válságot – feltéve, ha az egyáltalán bekövetkezik. Azt mindenesetre intő jelként értelmeztem, hogy a Frike Comics következő választása már egészen más stílusú képregényre esett – ezek szerint a honi fogyasztók nem tartanak el több olasz fumetti hőst, gondoltam naivan. Aztán jött 2018 tavaszán a Dragonero első kötete, majd szépen sorban a többi, és a hírek szerint a GooBo Kiadó további olasz sorozatok kiadását tervezi.

 

A hosszúra nyúlt bevezető után azt hiszem ideje magáról a Dragonero sorozatról beszélnem. Ugyan az első rész (A sárkány vére) olaszul 2013-ban jelent meg, azonban 2007-ben hasonló elnevezéssel már létezett egy – ha jól értelmeztem – négyrészes képregény. A tény ettől még nem változik: a Bonelli kiadó első fantasy sorozata még mindig fut, és a jelek szerint az olvasók megkedvelték. Az mindenképpen megérne egy tanulmányt, hogy miért vártak ennyit egy ilyen tematikájú képregénnyel, viszont a késedelem ebben az esetben szerintem kifejezetten a javunkra vált.

 

Gondolok elsősorban arra, hogy manapság azért az emberiség moziba járó része, kiegészítve a könyveket olvasókkal, no meg a különféle platformokon játszókkal, nagy valószínűséggel tudják, mire számíthatnak egy fantasy történetben. Tolkien, a skandináv mitológia, a középkori lovagregények, Conan és a többi regényhős nem ismeretlen számukra, és ezen tudás birtokában otthonosan mozognak az ilyen környezetben. Ork, elf, sárkány, varázsló, élőhalott, szörny – nem kell különösebben magyarázni a fogalmakat, legfeljebb az éppen aktuális világ és annak viszonyrendszere igényel magyarázatot.

 

A két történetíró, Luca Enoch és Stefano Vietti sokaktól megkapta már a kritikát, miszerint akik figyelemmel kísérték a kortárs fantasy irodalom alakulását az utolsó húsz évben, azoknak rengeteg fordulat, történet ismerősként köszön vissza, és nagyon kevés a tényleg eredetinek mondható ötlet a Dragoneróban. Ezzel az állítással nem vitatkozom, mert nem olvastam annyi fantasy regényt, hogy megalapozottan érveljek. Az mindenesetre tény, hogy több ízben ennek ellenére sejtettem, honnan kölcsönöztek a szerzők. Például a címszereplő, Ian Aranill, aki egy varliedarto, ami gyakorlatilag a dragonero elnevezést takarja – vérének különös tulajdonságát nem volt nehéz visszavezetni Harlan Drakáig.

 

Mindez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Dragonero egy unalmas koppintás lenne. Ugyanis minden kliséből, idegen ötletből a két szerző olyan sztorikat kreált, amelyek menet közben garantáltan lekötik az olvasót – és ez főként a jól kitalált, kellőképpen összetett, és első ránézésre működőképes világ érdeme. Mindezt úgy érik el, hogy nem magyarázkodnak oldalakon keresztül, családfákat, geopolitikai viszonyokat ismertetve, hanem menet közben, az aktuális kaland szusszanásnyi szüneteiben, mintegy mellékesen beszélgetnek vagy éppen visszaemlékeznek a szereplők. Így osztanak meg velünk morzsákat a világról, a társadalomról, a különféle fajok egymáshoz való viszonyáról, politikáról, céhekről, szervezetekről stb. Ez egyáltalán nem megy az aktuális küldetés rovására, a lendület, a „mindig történik valami”-érzés végig megmarad.

 

Nagyon tetszenek Giuseppe Matteoni rajzai, főként az, hogy amennyire egy fumettinél lehetséges, variálja a paneleket. Ahogyan rögtön az első kötet nyitányaként ábrázolja a csempész üldözését a háztetőkön, arról a Mátrix vagy a B13 – A bűnös negyed hasonló jelenetei jutnak az eszembe, és emelem a kalapomat a mozgalmas elrendezés előtt. A karakterek és a hátterek kidolgozottak, jól felismerhetőek, legyen szó barlangról vagy erdőről, hajófedélzetről vagy várostromról. Cseppet sem érzem túlzásnak, hogy rajzai képesek beindítani az olvasó fantáziáját, gondolok például a Tisztátalanok csarnokára vagy a Fekete Úrnő várára.

 

A fontosabb szereplőkről bővebben a következő két kötet kapcsán írok majd, most csak annyit, hogy mindenkit készen kapunk, szó sincs fejlődésregényről, vívódó, önmarcangoló személyiségekről. Mindenkinek kerek egész múltja van, amelyet értelemszerűen nem ismerünk teljes mélységében, menet közben, visszaemlékezések, utalások formájában kapunk ezekről apró szilánkokat. Érdekességként említem, hogy olaszul már létezik alsorozat, amely a főszereplők gyerekkori kalandjaival foglalkozik.

 

Csak ismételni tudom az eddig leírtakat: nekem tetszik a sorozat, mind történetét, mind a rajzokat, mind a szereplőket nézve. Fantasy, amely nem fogja megújítani a műfajt, viszont ideális mind a hozzám hasonlóan régi rajongók, valamint a most érkezők szórakoztatására. Ennek – vagyis a szórakoztatásnak – maximálisan megfelel, pergő cselekménye, a szereplők és a világ kidolgozottsága, valamint az ehhez illő képi kivitel miatt. Remélem még sokáig követhetem Dragonero kalandjait.