Főkép

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. Magyarországon egyre népszerűbb a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán pár éve felmerült bennünk, hogy a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is – a kísérlet pedig elég izgalmasan sült el ahhoz, hogy újra és újra nekivágjunk. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

Galgóczi Tamás

 

Csúcshatás (Limitless, készítette Craig Sweeny)

 

Fura módon a sorozat alapjául szolgáló filmet, Bradley Cooper főszereplésével nem láttam, így nekem teljesen új élményt jelentett mind a sorozat alapötlete, mind az NTZ hatásának vizuális megjelenítése. Nagyon tetszett a Jake McDorman játszotta főszereplő, a maga vicces, a felnőttkor kapuját kerülgető figurája, és persze a társául beosztott FBI-os nyomozó (Jennifer Carpenter). Oké, a külsős férfi szakértő kontra női zsaru párosra építő sorozatból nagyon sok van manapság, de a Csúcshatás időnként vicces, időnként nyomozós, máskor akciódús epizódjai, amelyeknél a forgatókönyvírók rendre kitetettek magukért, az átlagnál nézhetőbb sorozatot  eredményezett. Valamint olyan kérdések is szóba kerültek, amelyekre jelenleg sem a sci-fi szerzők, sem az emberiség nem tudja a megfelelő válaszokat. Kár, hogy a stúdió egy évad után beszüntette a Csúcshatást.

 

 

 

 

Kovács Tímea

 

Éles tárgyak (Sharp Objects, készítette Jean-Marc Vallée)

 

A Holtodiglannal világhírűvé vált Gillian Flynn regényéből a Mielőtt meghaltam és a Hatalmas kis hazugságok rendezője, Jean-Marc Vallée készített bitang erős sorozatot. A könyvet nem olvastam (Flynn stílusa nem jön be, szóval jó eséllyel nem is fogom), de a széria köröket ver a Holtodiglanra, hype ide vagy oda. Mondjuk ez legnagyobbrészt Vallée utánozhatatlan képi világának, a fülledt, titkokkal és elfojtásokkal teli déli környezetnek és a kiváló színészi játéknak köszönhető. Amy Adams tán még sosem volt ennyire jó, mint a pszichiátriai kezelés után gyilkosságsorozatot felderíteni szülővárosába utazó újságíró szerepében – aki persze nem csupán a meggyilkolt tinilányok történetében, hanem saját múltja útvesztőiben is el kell, hogy mélyedjen, ha fel akarja fedni a város és családja gondosan kendőzött titkait. A True Detective találkozása a Hatalmas kis hazugságokkal – forró, fülledt, zavarba ejtő trip, erős atmoszférával, rengeteg alkohollal, a hozzánk legközelebb állók okozta gyógyíthatatlan sérülésekkel és arcul csapó végkifejlettel.

 

Mezei Attila

 

Térség 3. évad (The Expanse, készítette Mark Fergus és Hawk Ostby)

 

Borzasztó mennyiségű – és minőségű – sorozattal bombázott a 2018-as év is minket, vakartam is a fejem, hogy melyikre tegyem a voksom. Mivel egyrészről igencsak válogatós vagyok, másrészről egy bizonyos időnél többet egyszerűen nem vagyok hajlandó sorozatokra áldozni, így viszonylag kevés egy vagy első évados produkciót tekintettem meg, amik sajnos nálam nem ütötték meg azt az ingerküszöböt, ami a „bazi jó kis sorozat” jelzőt eredményezte volna nekik, így maradtak a folytatások. És mivel nagyon szeretem a sci-fi-t és az utóbbi évek szerintem legjobbika mind történetben, mind megvalósításban (látvány + színészi játék) a „Placc”, így ez a sorozat nálam idén a befutó.

 

 

 

 

 

 

Németh Beatrix

 

Tom Clancy’s Jack Ryan (készítette Carlton Cuse és Graham Roland)

 

A korábbi mozis Jack Ryan feldolgozások után az Amazon kis képernyőre adaptálta a karaktert, egy kicsit modernebb, ugyanakkor mégis a régi cserkészfiús vonallal. John Krasinski tökéletes választás volt a szerepre, egyetlen hibája, hogy nem használták ki a sorozat készítés egyik nagy előnyét, a karakterek mélyebb ismertetését. A történet nem egyedi, de kalandvonalon manapság nem is lehet újat írni, terroristák a nyugat ellen, és mindenre elszánt védelmezők ellenül. Mindenesetre abban kicsit újítottak, hogy a rossz fiúk emberi arcot kaptak. Kiderül, hogyan indul egy terrorista karrierje, és hogy nem minden robbantó pszichopata, ahogyan a jófiúk sem mindig jók, és kéz bizony kezet mos. Minden percét élveztem, és bár maradt némi hiányérzetem egy közbenső, befejezetlen száltól, ugyanakkor a kivitelezésre nem lehet egy rossz szavam sem. A csatajelentetek szépek, igényesen és aprólékosan kidogozottak, végig tudták tartani és adott esetben fokozni az izgalmamat, így kénytelen voltam mind a nyolc részt egy éjszaka alatt megnézni. Sőt, annyira ryanes hangulatba kerültem, hogy most nincs más választásom, mint újra nézni a nagyfilmeket, és levadászni a könyveket. Csak amíg a második évad kijön...

 

Scheirich Zsófia

 

Itt és most (Here and Now, készítette Alan Ball)

 

Az idei újonc sorozatok közül az Itt és most nyújtotta azt az élmény, ami kicsit arra sarkallt, hogy gondoljam újra azokat az alapokat, melyek alapján meghatározom saját értékeimet. A vámpírok után Alan Ball ismét a mi világunkat vette górcső alá, majd tartott egy jókora görbe tükröt. Az Itt és most tíz részen keresztül mutatja be egy multikulturális család mindennapjait, ami mellé misztikus szálként jelennek meg az egyik örökbe fogadott gyerek, Ramon különös és megmagyarázhatatlan látomásai. A sorozat a multikulturális lét és a liberális világnézet gyakorlati oldalát vizsgálja. Tényleg bele tudjuk magunkat képzelni mondjuk egy afro-amerikai állampolgár mindennapjaiba? És egy homoszexuáliséba? És ennyi különböző ember tényleg képes identitásának a darabjait levetkőzni a közös békés együttélés érdekében? Az Itt és most olyan válaszokat ad, melyekre nem számítottam volna korábban.

 

 

 

Szabó Dominik

 

American Vandal (készítette Dan Perrault és Tony Yacenda)

 

Némileg késve fedeztem fel magamnak ezt a sorozatot – még tavalyi premier volt az első évad –, olyannyira, hogy közben kiderült, valószínűleg a másodikkal be is fejeződik. Pedig nagyon érdemes nézni: egy olyan ál-dokumentumfilm-sorozatról beszélünk, amelynek a helyszíne egy amerikai középiskola, maga az Ügy pedig (az első évadban) nem más, mint hogy valaki 27 tanári gépkocsira festett fel egy-egy... nos, péniszt. Imádtam a sorozat parodisztikus megközelítését, ahogy a Komoly Dokumentumfilmek stílusában nyomoznak a mostani, nos, kevéssé komolyan vehető ügy iránt, de az American Vandal nem áll meg itt: nagyon is komolyan veszi a saját ál-világát, a sorozat minden szintje ügyesen ki van találva és végig van vezetve. Nem csupán a szatíra működik, de maga a rejtély is annyi réteget kap, ami tényleg izgalmassá és feszültté teszi. És még ezen is túl tud mutatni, érzelemmel, emberi drámával tölti meg a képkockákat, érdemben bemutatja a figuráit; nem fél attól, hogy a humoros-szatirikus réteg mögé emberi helyzeteket és problémákat rakjon, hogy valóban meséljen a társadalomról. Szerettem ezt az összetettségét a sorozatnak – idén valahogy nem találtam meg a sorozatok között azt, ami le tud kötni, de ez könnyedén megnyert magának.

 

 

Vörös Eszter

 

A varázslók 3. évad (The Magicians, készítette Sara Gamble és John McNamara)

 

Voltak idén jó és zseniális sorozatok (Trust, Legion, Sharp Objects – ha így hiretelen ki akarok emelni párat), mégis a legmaradandóbb élmény talán mégis A varázslók aktuális évada volt. Mert az első évadnál még minimális kísérlet volt rá, hogy kövesse feldolgozás az erdeti regényt, így a könyvek rajongóit elsősorban az kötötte le, mégis hogyan viszonyuljanak ahhoz, amit a képernyőn látnak. A második évadra már beütött a teljes őrület, és valami egészen új és a vártnál is elburoltabb egyedi irányt vett a sorozat, de én úgy érzem, ez az új koncepció igazán vállaltan a harmadik évadra ért be. Mostanra tényleg önálló életre kelt, és csak nagyon laza kapcsolódási pontokat mutat az trilógiával, mostanra minden még maradó néző elengedte már az elvárásait, és csak hátradőlve élvezi, hogy az egész részről részre az arcába robbanjon. Én legalábbis ezt teszem, és nagyon élvezem! Remélem a következő évadra sem csökken a készítők lendülete!