Főkép

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2018 legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl... És talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – reméljük, 2019 sem fog csalódást okozni.

 

Baranyi Katalin

 

Mission Impossible – Utóhatás (Mission Impossible – Fallout, rendezte Christopher McQuarrie)


Van, aki nem látta? Ez volt 2018-ban az a film, amelyet minden lehetséges módon megnéztem és újranéztem: és mindig mást élveztem benne. A csavaros, bonyolult forgatókönyvet, a történetet, amely hol szédületes tempóban gördül előre, hol pedig lassan, szuggesztíven halad. A remek rendezést, a sok sajátos, egyedi nézőpontot a történetmesélésben. A káprázatos képeket, a lelkesen hallgatható zenét, a különleges helyszíneket. Tom Cruise maximalista játékát és lenyűgöző, a lehetetlent is lehetségessé tevő kaszkadőrmunkáját. Nagy James Bond-rajongó létemre ebben az évben úgy éreztem, a 2010-es évtized ikonikus ügynöke már nem a 007-es, hanem Ethan Hunt. Egy klasszikus akcióhős a sorozatban gyártott képregényfilmek virágkorában: akire érdemes odafigyelni.

 

 

 

Kovács Tímea

 

Sztálin halála (The Death of Stalin, rendezte Armando Iannucci)

 

Láttam jobb filmeket idén, objektív mércével nézve mindenképp – de tagadhatatlan: Armando Iannucci hatalmasokat gátlástalanul képen röhögő fekete komédiája jut legtöbbször eszembe mostanság. Bármikor újranézném – úgy is, hogy gyakorlatilag azonnali újranézést követelt magának elsőre is. Vannak a történelemnek olyan vadhajtásai, amikről jószerivel csak a groteszk kifacsarás alapállapotából lehet beszélni, ha az ember nem akar beleőrülni a megmagyarázhatatlanba. Az a mocskosul, undorítóan vicces helyezkedés a hatalomért, ami a Generalisszimusz gutaütését követi, pont ilyen. Keserű röhögés ez, de röhögés – miközben a Kreml jelenlegi kultúrpolitikájának tiltó pecsétje nem csak az akkori kutyakomédia helyét segít tudatosítani, hanem azt is: jelenünk nem is különbözik oly nagyon a régmúlttól. Addig jó, amíg még röhöghetünk rajta…

 

 

Lipka Bori

 

Švicar Chris / Chris the Swiss (rendezte Anja Kofmel)

 

Volt egyszer egy fiatalember, aki valamiért különösen vonzódott a veszélyhez, a háborús övezetekhez. Az 1990-es évek elején Horvátországba utazott, hogy egy svájci rádiónak tudósítson a balkán háború alakulásáról. Holttestét 1992. januárjában találták meg. Volt ennek a fiatalembernek azonban egy unokahúga is, aki gyerekként csak azt értette meg, hogy az unokabátyja meghalt, felnőttként viszont elhatározza, hogy kideríti, mi is történt vele pontosan. És így született ez a félig animált dokumentumfilm, ami Chris történetén keresztül óhatatlanul bemutatja a balkán háború borzalmait is. Nem kerülöm kifejezetten a háború tematikájú műveket, de nem is keresem őket, így ezzel a filmmel is elég sorsszerű volt a találkozásom: a ljubljanai Nemzetközi Animációs Filmfesztivál egyik utolsó vetítésén láttam, és bár után a könnyeimet nyelve sétáltam vissza a hostelbe, egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Mélyen megérintett, és adott egy olyan lökést bizonyos változtatásokra, amire már nagyon régen vártam.

 

 

Mezei Attila

 

Ready Player One (rendezte Steven Spielberg)

 

Talán furcsa lehet, hogy nem egy Marvel mozira esett a választásom, de többé-kevésbé 30-35 éve játszom számítógépes játékokkal és amikor szembe jött ez a film, akkor azért egy-két könnycseppet elmorzsoltam a kocka fejemben ülő két gülüszemem sarkában. Nagyon jó érzés volt nekem ilyen látványorgiában látni az ezeréves pixelhőseimet és amikor sokadik megtekintés után is újabb és újabb karaktereket fedezünk fel nem fiatal barátaimmal, akkor bizony erős nosztalgiarohamokkal tűzdelt anekdotázás indul be a társaságban.

 

 

 

 

 

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Én, Tonya (I, Tonya, rendezte Craig Gillespie)

 

Az idén én a blockbusterekről a kevésbé körberajongott filmek fele fordultam, ezek közül emelnék ki egyet, amelyet szerintem méltatlanul hanyagoltak az Oscaron és itthon is. USA-ban még 2017-ben, de itthon csak 2018 elején bemutatott film az Én, Tonya, ami Tonya Harding egykori műkorcsolyázó rövid sportkarrierjét és nem túl boldog gyerekkorát meséli el. A film nézése közben nem szabad elfelednünk, hogy csupán egy torzított szemszögből ismerjük meg a 90-es évek legnagyobb port kavaró műkorcsolya-botrány részleteit, de ez az elbeszélés pont arra döbbent rá minket, hogy nem minden úgy zajlik, ahogy a média elénk tárja. Ezentúl pedig Margot Robbie (Tonya) és Allison Janey (LaVona, Tonya anyja) fantasztikusat alakít a vásznon – utóbbi meg is nyerte az Oscart a Legjobb mellékszereplő kategóriában.

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

A négyzet (The Square, rendezte Ruben Östlund)

 

Az év elsőként megtekintett filmje volt – és már akkor valószínűnek tűnt, hogy semmi sem fog jobban lenyűgözni 2018-ban, mint A négyzet. Ruben Östlund alkotása végtelenül cinikus és keserű, szinte kellemetlen nézni, annyira nem látja az értéket a modern kultúránkban – ám ezt az értékvesztést olyan szórakoztató módon jeleníti meg, amihez hasonlót eddig talán csak A nagy szépségben láttam (Paolo Sorrentinótól). Fergeteges a humora, annyi ötlet, annyi frappáns megoldás bújik meg minden jelenetben, hogy dekódolni sem lehet, és közben mégis az ember legmélyére lát. Minden kacagásunk mögött ott rejlik, hogy valójában önmagunkon nevetünk. Minden kérdésfelvetésben (van belőle bőven, gyakorlatilag túlcsordul tőlük a film) ott van az is, hogy ezek a mi életünk legfontosabb kérdései is egyben. Östlund olyan összetettséggel, olyan stílusban mesél a 21. századról és kultúrájáról, hogy lehetetlen nem tátott szájjal, ledöbbenten bámulni órákon át.

 

 

Szabó Sarolta

 

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, rendezte Luca Guadagnino)

 

Nekem úgy tűnik, mintha nem is idén láttam volna ezt a filmet, annyira régen volt; pedig a februári magyar bemutatója viszonylag kései volt a nemzetközi porondhoz képest. Mindenesetre kétségtelen, hogy azóta sem láttam sem moziban, sem máshol olyan alkotást, ami felülmúlta volna a Szólíts a nevedent. Középszerű alapanyagból (a könyv szerintem meglehetősen túl van írva) sikerült fantasztikus történetet készíteni kiváló színészekkel, akik a legapróbb gesztussal, mimikával érzékeltetik a szenvedélyes szerelem minden extázisát és poklát. Azon ritka eset ez (sőt, igazából most fordult velem elő ilyen először), amikor a film nemcsak jobb, mint a regény, de egyenesen előnyére vált, hogy szavak helyett képi eszközökkel mesélték el a történetet. Ami viszont végképp felejthetetlenné tette, az az atmoszférája – csillapíthatatlan nosztalgiát ébreszt bennem most, karácsony környékén is, a forró olasz nyár után. Pedig nem is szeretem a nyarat…

 

 

 

Takács Gábor

 

Ruben Brandt, a gyűjtő (Ruben Brandt, Collector; rendezte Milorad Krstic)

 

Zseniális kavalkád, minden mozzanata művészet, még akkor is, ha a sztorija ezerszer ismert klisékből építkezik. A zenéje menő, a látvány lebilincsel, nem tudom, mikor láttam ennyire cool magyar animációt (filmben is csak a Liza, a rókatündér tudja utolérni az elmúlt évekből). Harsány, ahol kell, visszafogott, ahol kell, komplex, mégis követhető, lenyűgözően ötletes megvalósítással. Az első jelenet kissé megterheli a gyanútlan nézőt, de utána... Mindenki a Macskafogóhoz hasonlítja, de semmi köze nincsen hozzá, a Ruben Brandt teljesen más animációs film, és teljesen más miatt lesz emlékezetes mindenkinek, aki egyszer is megnézni. És biztos, hogy sokan nem csak egyszer fogják megnézni – minden jelenete kiált azért, hogy kikockázzuk!

 

 

 

 

Uzseka Norbert

 

Paterson (rendezte Jim Jarmusch)

 

Ebben az évben is akadt néhány maradandó film, köztük a Testről és lélekről, ami persze '17-es, de csak most láttam, ám a legjobban a Paterson érintett meg. Csöndes, finom film ez, elsősorban a belülről jövő művészetről, arról, amelyik nem igényli a figyelmet, hanem ellenállhatatlan belső erőként tör a felszínre. Meg hogy milyen lehet egy ember, aki átlagos életet él, de közben van lelke meg szelleme. Hogy hogyan lehet szeretni, valakit, aki egyáltalán nem olyan, mint te. Hogyan lehet odafigyelni, meg embernek lenni. Hogyan lehet mindenben üzenetet, jeleket látni, a hétköznapi életben, ami ettől többé és talán ha lehet így mondani, nemesebbé válik. De közben mégis elfogadni, ami van.

 

 

 

 

 

Vörös Eszter

 

Quality Time (rendezte Daan Bakker)

 

Az idei év legmaradandóbb filmélménye számomra az itthon az idei Titanic Filmfesztiválon bemutatott Quality Time lesz, mert ettől a filmtől azt az egyet biztosan nem lehet elvitatni, hogy ne volna maradandó élmény. Hihetetlenül elborult módon facsarja ki mindazt, amit az úgynevezett minőségi időről mesélni akar – fájdalmas és őrült rövid történetek egyvelege ez. Ha a téma önmagában ne volna elég, a kifejtés módja is extravagáns – például rögtön az első részben színes pöttyök beszélgetnek géphangon egyszínű háttér előtt, hogy ilyen módon ismerhessük meg Koen történetét, aki remekül szórakozik az aktuális kötelező családi összejövetelen, ahogy mindig. A kevésbé elvetemült nézők nagyjából 5-10 perc után hagyták el a mozitermet, pedig bőven megérte maradni. Ha nem veszek elő semmilyen listát, ez a film biztosan mindig eszembe fog jutni az idén látottak közül.