Főkép

Varró Dániel utóbbi jó pár verseskötetét kívülről tudom, legalábbis a gyerekeknek szólókat, mert hát a Mi lett hova? című inkább felnőtteknek íródott, s azt nem kellett annyiszor felolvasnom a fiaimnak. Máig megmosolyogtat megannyi, ezerszer hallott költeménye, de azért igen örülök, hogy új könyvvel jelentkezett.

 

Az Akinek a… sorozat rajongói ugyan hiába várták a negyedik kötetet, ám akik a Túl a Maszat-hegyen című verses meseregényhez hasonlóra vágynak, már inkább vigadhatnak – de kétlem, hogy akit egyszer elkapott Varró nyelvi leleményekkel és számos árnyalatban pompázó humorral telepakolt költészete, az pont most csalódna.

 

A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.

 

Szerintem az is fantasztikus, hogy Dániel ilyen – legyünk őszinték, heavy metal zenekarokhoz illő – témákat dolgoz fel, de hogy ráadásul micsoda mókás rímeket és izgi kalandokat sző belőlük, az igazán párját ritkító. A verses Edda óta nem sok ehhez fogható született. Aki sokat olvassa Varró írásait (ideértve a Nők Lapjában sajnos már megszűnt rovatát is, melyben a gyerekei életéből osztott meg mókás epizódokat, ld. Aki szépen butáskodik), az persze a zordon fjordok között zajló jég és események közepette is ráismer Dániel három fiának lába- vagy kezenyomára. S persze Varró nem is lenne önmaga, ha nem tenne rendre a sorok közé oda nem illő utalásokat mai, modern és valóságos dolgokra, szemben ugye a mese képzeletbeli és múltidéző részeivel. Egy-egy poén már-már a Monty Python Gyalog galoppját is eszembe juttatja. Ezek és számos további utalás és apró részlet észrevételéhez és megértéséhez persze megannyi év alatt mocsári hamvas szeder (aka lakka) apró bogyóinak kazlaihoz hasonlóan összeszemezgetett élettapasztalat szükségeltetik, de ne szegje ez kedvét egy szülőnek sem: a romlatlan lelkű gyermekek is jól, mit jól, kiválóan fognak szórakozni e mesék hallgatása közben.

 

Pláne, mivel a magyar- és világirodalomban, az észak- és nyugat-európai mítoszokban kevésbé jártas olvasónak is jut felfedeznivaló: a történetek egyes szereplői később visszatérnek, különösképp a minden szálat összehozó, utolsó mesében. „A leprikónok átka” megboldogult gyermekkorom egyik meghatározó élményét, a Kaland-játék-kockázat könyveket idézi meg: az olvasó döntésein múlik, merre kanyarodik a történet, mely számú bejegyzéshez kell lapoznia, hogy lássa, mi történik a két kis vikinggel és szárnyas malacukkal, akik az elvarázsolt falujuk megmentésére indulnak. Ebben aztán megannyi, jól bújtatott tanulság és bölcsesség van, és hol a logika, hol a jószívűség, hol egy jól irányzott tasli viszi előrébb a történetet – melyben, bizony, a főhősök akár el is halálozhatnak, ám ez… nem-nem, nincs spoiler, tessék csak végigküzdeni a kalandot!

 

Mivel magam annak idején sem voltam képes sose a szabályok szerint végigjátszani egy-egy ilyen lapozgatóst, most sem rúgtam fel a régi szép tradíciókat. Így persze némileg kényelmetlen olvasni a könyv ezen részét: minden ujjamat más oldalnál tartani, hogy vissza tudjak lapozni. Viszont aztán lelkiismeretesen végigolvastam az összes bejegyzést, ami esetleg kimaradt, mert kíváncsi voltam, rakott-e bele Varró olyat, amihez nem is vezet út. Nem árulom el, mire jutottam, mindenesetre iszonyú munka lehetett ezt így összerakni, de titkon azt remélem, a költő maga is élvezte, nem csak mi, szerencsés olvasók.

 

Szerencsések pedig azért is vagyunk, mert ritkán látott igényességű kiadás ez, nagyon jó kézbe venni, és megannyi korábbi Varró kötet illusztrátora, Maros Krisztina is eddigi legjobb Varró-illusztrációit alkotta meg. Szerencsés kalandozást kívánok mindenkinek!