Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja

Conan, a barbár a fantasy irodalom egyik legismertebb alakja; az 1936-ban elhunyt amerikai író, Robert E. Howard az írott történelem előtti időkbe helyezett karaktere és kalandjai máig megfogják az olvasót. Hiába változott sokat a világ azóta, az a kemény és végtelenül őszinte hozzáállás, ami Conant jellemezte, mit sem vesztett varázsából – elvégre ki ne szeretné a problémáit néhány jól irányzott kardcsapással megoldani…?

Ezzel együtt bátor vállalkozás a Fumax részéről ez a két (limitált és „standard”) változatban is elérhető, megtermett és súlyos kötet – melyet, ha minden a remények szerint halad, továbbiak követnek majd. Eredetileg a `70-es évek elején indult ez a fekete-fehér képregénysorozat, a Marvel korabeli főszerkesztőjének, Roy Thomasnak a felügyelete alatt. Nem ez volt az első Conan képregény széria, s nem is az utolsó (a Dark Horse-nál a mai napig fut), de talán mind közül ez lett a legsikeresebb és A Klasszikus.

Míg az adaptációkat maga Thomas írta, számos rajzolóval dolgozott. Barry Windsor-Smith-szel kezdte a munkát, akinek némileg elnagyolt, szálkás, néha „fénymásoltnak” ható stílusát nem igazán szeretem. Nem rossz, megvan a maga hangulata, de a későbbi illusztrátorok, s különösen John Buscema messze részletgazdagabb, kidolgozottabb, a fekete-fehérben rejlő lehetőségeket jobban kiaknázó stílusban rajzoltak.

Egyik-másik szám borítóját (így mindkét magyar kiadásét is) Boris Vallejo festette – az ő jellegzetes stílusát ezer közül is felismerni, s persze nagyon is illik Conanhoz. Egyébként ebben az első kötetben a Savage Tales magazin 1-5, és Savage Sword of Conan magazin 1-5 számainak Conan sztorijait olvashatjuk – de messze még a vége, hiszen az eredeti sorozat `74-től `95-ig futott…

Ahogy az angol gyűjteményes kiadás első kötetéről szóló cikkében Tamás kollégám leírta, a sorozat eleje még az útkeresésé volt. Ez a feldolgozott sztorikban is érződik – a kötetet nyitó „A fagyóriás lánya” egy egészen rövid, korai történet, mely nagyban merít a viking mítoszokból; ezzel szemben a gyűjtemény legnagyobb fordítói bakijaként „Karmazsin körmök”-nek fordított című, három részes, tehát jó hosszú történet már sokkal-sokkal összetettebb.

De került a kötetbe olyan sztori is, aminek eredetileg nem Conan volt a hőse. „Az élőhalott átka” című fejezetet nem maga Howard fejezte be, és ebben bukkan fel Vörös Szonja, akivel Conan „valójában” sosem találkozott, még akkor sem, ha a Vörös Szonja című filmben (a VHS-korszak egyik kultikus alkotásában) az amúgy Conan-alakításával világhírűvé lett Arnold Schwarzenegger is szerepel. Aztán „A sötét isten éjszakája” című sztorit az egyik legjobb Fekete Turlogh novellából írták, de Conannal a főszerepben is remek. Ám akad olyan történet is, amelyet nem Howard írt, hanem valaki más (A Koponya-folyó titka). Ezzel az a baj, hogy Howard egyetlen követője sem tudta visszaadni az eredeti hangulatot és zsenialitást, és ez itt is vaskosan érződik.

De egyébként sem ugyanaz az élmény, mint a howardi írásokat olvasni. Ez magától értetődő: más médium, más lehetőségek. A képregényben a szöveget nyilván minimalizálni kell, s inkább amit csak lehet, képekben elmesélni. Ám több olyan fejezet is van, ahol ugyanazt érzem, mint megannyi szuperhősös képregényben: hogy az író-rajzoló túl sok mindent zsúfol a szereplők közti párbeszédekbe, amitől azok néha bizony ostobák lesznek. Amikor Conan épp lecsapja valakinek a fejét, akkor egyszerűen idétlenül hat, hogy közben szónoklatot is tart. Persze, a sztori különálló szövegdobozokban való narrálását sem szabad túlzásba vinni, de tény, hogy ahogy haladunk előre a kötetben, úgy válik egyre kiegyensúlyozottabbá ez is.

S ezzel párhuzamosan kerülünk egyre közelebb az eredeti novellák-kisregények sokszor mérhetetlenül sötét, baljós és komor hangulatához. Conan ugyanis minden, csak nem ostoba. Igen, barbár, akiről lepereg a civilizáció, de olyan tartása, sajátosan nyers, valahol mégis nemes értékrendje van, hogy nem lehet őt hülyének nézni. A kötetben akad azért némi humor, hol képi, hol szöveges. Ez ritkán sül el igazán jól, de például az, ahogy Vörös Szonjával ugratják egymást, szerintem pont belefér.

Az egymást követő sztorik között csak ritkán van összefüggés, még Conan életén belül sem feltétlenül követik az időbeli sorrendet. Ez nem különösebben zavaró, mindegyik sztori megáll a maga lábán, de annak azért örültem, hogy, főleg a második felében, már bonyolultabb a cselekmény, már nem elég néhány jól irányzott kardcsapás, hogy minden megoldódjon, és Conan lábához omoljon egy újabb szépséges nő. Ilyen szempontból a kötetet záró „Szülessen boszorkány!” a legérdekesebb – a „standard” borítót díszítő, igen zorkó festmény is egy ebből vett jelenet. Ugyanez ismerős lehet az első (és egyetlen igazán jó) Conan mozifilmből is, ami amúgy végképp különféle howardi ötletekből lett összemixelve, mégis máig zseniális.

A fordítás kapcsán annyit, hogy nem is értem, hogy lehetett körömnek fordítani a szöget, amikor a novella magyar fordítása sem így tette, és a képregényben sem látni egy fia vörös körmöt. Ezen kívül is akad egy-két hiba, de úgy tűnik, ahogy az alkotók, úgy a fordító is belejött idővel, és a vége felé már semmi nem vonta el a figyelmemet az élményről.

Valamikor a `80-as évek végén a Hepiend nevű magazin már megjelentetett Conan képregényeket, a Conan Saga sorozatból, de ez a kötet az első méltó és igazán „odapakolt” Conan comics magyarul. Egészen döbbenetes kivitelű, önmagában is emberölésre alkalmas kiadás, nagyon remélem, hogy kijön a többi is. Előbb a Savage Sword of Conan, aztán a további, igazán jól sikerült darabok…