Főkép

„És még mindig jobb, mintha külföldiek jönnének.“

 

Számomra ez volt az egyik legmeghatározóbb mondata Daniel Höra regényének, noha természetesen az sem mindegy, hogy mikor, milyen kontextusban hangzik el. Ráadásul nem is csak egyszer történik ilyen vagy ehhez hasonló kijelentés, és minden egyes alkalommal finomodik, alakul a hangsúly, a jelentéstartalom. Talán nem meglepő, hogy ahogyan haladunk előre a történetben, egyre nagyobb súlya lesz egy ilyesfajta állításnak, hiába csökken közben mögötte a meggyőződés. Tökéletes összegzése annak, ami Bütenow lakosságának hozzáállását, a környezetet általánosságban jellemzi.

 

Bütenow ugyanis egy (kitalált) eldugott kis németországi falucska, amely annyira elzárt a külvilágtól, hogy gyakorlatilag a település fele már üres házakból áll, itt a legmagasabb az egy főre jutó állástalan buszsofőrök száma (hiszen helyben más szakképzési lehetőség nincs, ennyi buszsofőrre pedig egyértelműen nincs szükség), és esküvőt sem tartottak már ki tudja milyen régóta, hiszen minden fiatal elmenekül innen, amint teheti. Benjamin sincs ezzel másképp, főleg, hogy árvaként él a nagynénjéék házában, akikkel korántsem felhőtlen a viszonya – koloncnak érzi magát a rokonok nyakán, és pár éve sajnos még hátravan a nagykorúságig…

 

Ben a környéken csatangolva tölti minden szabad percét, lehetőleg egyedül, mint egy rendes kamasz, aki hadilábon áll az egész világgal. Így viszont ő lesz az, aki először belebotlik a furcsa, egyértelműen városból érkező családba, akik egy régi lepukkant udvarházat vásárolnak a kis faluban, és elsöprő erejű lelkesedéssel vetik bele magukat a felújításba, illetve úgy általában a vidéki életbe. Úgy alakul, hogy Ben lesz az idegenvezetőjük a faluban, no meg a falusiak között is, így egészen közelről, első kézből tapasztal meg mindent, ami a falucska teljes felfordulásához vezet. 

 

Ugyanis a tökéletesnek tűnő család ideológiát is árul, akarom mondani közösséget épít, biogazdálkodik, mintha a teljes falut akarná a keblére ölelni. Külső szemlélő – jelen esetben az olvasó – számára hamar egyértelművé válik, hogy nemcsak a levegőbe beszélnek, mindez egy tudatosan felépített terv része, és szépen lassan a legtöbb kétkedő is lelkes hívükké, egyenesen rajongójukká válik. Ben, aki tizenéves fejjel különösen befolyásolható korszakát éli, főleg egy olyan közegben, ahol úgy érzi, végre újra családra talál, természetesen nagyon hamar rákap az új gondolkodásmód ízére, még ha a családfő, Reinhold által ajánlott olvasmányokat elsőre nehézkesnek is gondolja, vagy éppen annak ellenére is, hogy az ikerfiúk viselkedése és erőszakossága néha megingatja.

 

És én ezen ponton lettem a könyv rajongója, mert ez tényleg egy ifjúsági regény, a lehető legjobb, legteljesebb értelmében. Hiszen annyi mindenről szólhatna ez a kötet! Például arról, hogyan akarja feltámasztani a náci ideológiát egy lelkesen hívő család egy hátországi kis faluban. Vagy éppen arról, hogy a külvilágról oly keveset tudó falusiakat mennyire könnyen lehet szépen hangzó ígéretekkel, ügyesen felépített cselekedetekkel, cukormázba csomagolt gondolatokkal megfelelően manipulálni – milyen hihetetlenül sok időnek kell eltelnie, mire egyáltalán valaki hangosan ki meri ejteni a száján, hogy hát, ezek nácik, nem? (De még mindig jobb, mintha külföldiek lennének – meddig kell vajon elmenni, hogy már ne legyen jobb?) Ennek kapcsán persze még ezer réteg nyílik meg: a másság, a menekültek, a betelepülők, a nemzetszocializmus különböző irányzatai, és még sorolhatnám. De Höra regényében mindez mondhatni csak a világépítés részét képezi, a fókusz végig Benjaminon marad, és azon, hogyan éli meg ezeket az eseményeket.

 

Mert számomra ez a definíció szerinti ifjúsági regény, ami ennyire pontosan felveti, megfogalmazza és körbejárja mindazokat a kérdéseket, amikkel egy tizenéves az adott helyzetben szembekerül. Jelen esetben egy tizenöt év körüli fiú érzéseit, kétségeit, kételyeit, ahogyan annyi hatás, annyi érzelem viaskodik benne. Miközben ugyan részben van már saját véleménye a világról, elnagyolva a jóról és a rosszról, másrészről pedig hirtelen nagyon sok és nagyon erős inger éri, és ezeket néha bizony nehéz összeegyeztetnie egymással. Arról, hogy hiába a világrengető témák és kérdések, azért az olyan hétköznapi dolgok is szerepet játszanak a mindennapjaiban, mint a lányok, vagy éppen a barátság, a hűség kérdései, vagy hogy nemes egyszerűséggel történik bizony olyan egy tinédzser életében, amikor valami, ami a múlt héten a világot jelentette, hirtelen épp nem lesz annyira érdekes…

 

Höra Benjamin alakjában egy igazi, élő, hús-vér tizenéves fiút ír le, és ez sokkal nagyobb dolog, mint elsőre gondolnánk – nem az az idealizált, már-már felnőttként gondolkodó, kiemelten intelligens gyerekhősök egyike, akikkel annyi szórakoztató, heroikus történetet olvashattunk, hanem egy teljesen hétköznapi, reális és hihető figura. Számomra emiatt volt leginkább kiemelkedő élmény a Betolakodókat olvasni – még úgy is, hogy a Scolar ifjúsági sorozatát eddig is nagyon szerettem, és a korábbi kötetek miatt már magas elvárásokkal kezdtem neki a regénynek. Nagyon bízom benne, hogy az, hogy hosszú idő után egy új kötet jelent meg a sorozatban, egyben azt is jelenti, hogy további kötetek is várhatók még – én mindenesetre bizakodva várom a következőt.