Főkép

Tíz év telt el az Adró-Kez háború és Tamás tábornagy nemesség elleni puccsa óta. A tengeren túli Fatraszta ebből olyan sokat nem érzékelt, a belső konfliktusai így is lefoglalják az embereket: az őslakos palók lázadoznak, titokzatos gerillacsoportok próbálják megdönteni a kancellárasszony hatalmát, aki ennek hatására csak még keményebben kormányoz a Feketekalaposoknak nevezett titkosrendőr-hálózata segítségével. Szárazparton gyakorlatilag egy különálló várost birtokolnak a palók, ahova a „másik oldalról” senki nem meri betenni a lábát – a lőpormágus Vlora Flintet és zsoldoshadseregét mégis azért bérelik fel, hogy segítsen rendezni a helyzetet.


Összekötőjük a kancelláriával az a Michel Bravis ügynök, aki eközben egy másik küldetést is próbál teljesíteni: a fővároson belüli lázadók után kell nyomoznia, akik még attól sem riadnak vissza, hogy Feketekalaposnak adják ki magukat, mialatt megpróbálják aláásni a kancellárasszony uralmát. Ráadásul valahogy kijutott a szárazparti munkatáborból a mindenki által halottnak hitt Ben Styke, a legendás és hírhedt Őrült Lándzsások vezetője, aki egymaga előnyhöz juttathatja azt a oldalt, amelyiket választja. De egyáltalán milyen oldalak is vannak? Mit keresnek daníz sárkányemberek a városban? És mi az a rejtélyes monolit, amire olyan nagy figyelmet fordít a kancellária?


Kérdések tehát akadnak bőséggel, Brian McClellan most sem fukarkodik meglepetésekkel és fordulatokkal – egyben egy olyan szegletét tárja fel a világnak, amelyről eddig nem annyira esett szó, ugyanakkor már most látszik, hogy a következő kötetekből nem fognak hiányozni a grandiózus-világformáló események sem. Egyelőre persze még a bevezetésnél tartunk, de már eközben sem érünk rá unatkozni: kapkodjuk a fejünket a különböző oldalak között, próbáljuk összerakni a motivációkat és célokat, bár ezúttal nem pörögnek még olyan sebességgel az események, mint mondjuk az első trilógia zárlatában. De ez éppenhogy előnyére válik: van ideje kifejteni egy-egy szituációt, részletesebb képet kapunk a fennálló helyzetről – legyen szó az őslakosok gyarmatosítók által sújtott világáról, a titkosrendőrség módszereiről vagy akár a fatrasztai politikai helyzetről.


A legérdekesebbek a mostani kötetben mégis a szereplők – amennyire pozitív figura volt korábban Tamás, Tániel vagy Adamat, most annyira nem egyértelmű mindez. Vlora zsoldosait az elnyomó rendszer védelmében vezeti, hogy az őslakos mozgalmakat még csírájában elfojtsa. Michel ugyanennek a rezsimnek a titkosügynöke – egy nyilvánvalóan pszichopata főnökkel. Őrült Ben Styke pedig… nos, nem véletlenül kapta ezt a nevet, és korábban sem a finom módszereiről volt híres. Izgalmas élmény megismerni őket, nézeteiket, gondolataikat; figyelni ténykedésüket, ahogy próbálják megtalálni a helyüket ebben nem kicsit zavaros világban – ez a kettősség végig ott van az oldalakon, szokatlan dinamikát adva ezzel a cselekménynek és a figurák tetteinek, olykor egészen a grimdark hangulatára emlékeztetett.


Nem kell azért aggódni, a végére csatákból sem lesz hiány, no meg bonyolódik annyit a szereplők élete, hogy legszívesebben azonnal belekezdenénk a következő kötetbe. Arról ugyan nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy tökéletesen érthető lesz azok számára is, akik itt kapcsolódnának be Brian McClellan-életművébe (azért akad pár utalás, illetve talán nem is magyaráz el annyira mindent), úgyhogy én inkább a Vérrel írt ígéreteknél javaslom a kezdést, de abban biztos vagyok, hogy aki a végére ért a Lőpormágus-trilógiának, annak mindenképpen érdemes elkezdenie az új sorozatot is. Jöhet A Birodalom haragja!