Főkép

Balogh Ádám festőművészként és fotográfusként is valami egyedit, sajátosat alkot. A világ megannyi pontján járva mindenütt a helyek és a helyiek igazi arcát keresi, s az abban rejlő szentséget. Ádám legutóbb a Szentföldön járt, erről és megannyi másról mesélt Uzseka Norbertnek.

 

Kérnék szépen egy bemutatkozást!

 

Balogh Ádám a nevem és imádok utazni. „Az ékszer, amely sohasem hagyja el a bányát, nem is csiszolódik”, írja a szufi költő, Szaadi.

Mindig is látni és tapasztalni szerettem volna. Elhatároztam, hogy „egy zarándok köpenyébe bújva” indulok útnak, és mindig figyelni fogok saját belső hangomra. Mert hogyan is lennénk képesek észrevenni a számunkra kijelölt ösvényt, ha állandóan beleütközünk racionális elménk korlátaiba?

 

Végzettségem szerint gazdasági mérnök vagyok, egy bankban kezdtem dolgozni. Több mint egy évtized telt el, míg megmásztam a ranglétrát, s míg a sors keze végül művészt faragott belőlem. Az igazat megvallva az első pillanattól kezdve azon gondolkodtam, mi is lehet az a hivatás, ami kielégíti kreativitásomat s egyben a közösséget is szolgálja. Mert valljuk be, művésznek lenni több mint hivatás, talán valahol a „szolgálat” a legmegfelelőbb szó rá.

Tavaly megadatott, hogy eljussak Ausztráliába, ottani barátaimnak köszönhetően sokat „láttam”. Azóta minden nap eszembe jut, amit Földünk legősibb kultúrájának képviselői, azaz az ausztrál őslakosok vallanak: „Vendégei vagyunk az anyaföldnek, egyek vagyunk a Teremtővel, mivel minden egyazon Forrásból fakad. Bölcs ember az, aki tiszteli a dolgok értelmét és azt teszi, ami minden létező javát szolgálja.”

 

Hogyan lettél festő?

 

Bármilyen hihetetlen, mindig tudtam, hogy festenem kell, csak éppen sosem volt rá elegendő időm. Mindig is imádtam focizni, és ha nincs az a sportbaleset, talán minden marad a régiben, de mint tudjuk, aminek meg kell történnie, az megtörténik. A rehabilitáció több hónap szabadidővel ajándékozott meg, festeni kezdtem. Talán kevesen mondhatják el, hogy az első tíz festményükből öt kiállításra kerül. Volt bennük valami eredeti, valami igazán szakrális, valami éteri. Mindez új perspektívát nyitott meg az életemben, az események új és újabb ajtókat nyitottak meg.

 

Nem hittem és ma sem hiszek a véletlenekben, mindenütt jeleket, csodákat kerestem. Nem vagyok vallásos, de hiszek Istenben mint a legfelsőbb rendező elvben. Hiszem, hogy e teremtett világegyetemben minden céllal bír, így minden dolog szent, materiális világunk pedig telis-tele van „útjelzőkkel”, jelekkel, melyeket csak észre kell vennünk. Ha képesek vagyunk észrevenni a jelzéseket, felfedezhetjük a pillanatban rejlő csodát, a felismerést. Merre is tovább?

 

Harminchárom évesen elmondhattam, művész lettem.

 

 

Egy teremtő érintés / A Touch of Creation (2018) 90x90cm, olaj-vászon

 

Hogy jött be a fotózás?

 

A fotózás mindig egy-egy utazáshoz kapcsolódott. Ha volt egy kis megtakarításom, akkor megvettem egy olcsó repjegyet, és hátizsákos turistaként elindultam. Különösebb tervezés nélkül. Az ember általában felkészül az útjára, sok mindent elolvas, de valahogy mindig minden spontán történt. Elengedtem a gyeplőt. Nyitott és „kereső” ember lévén minden helyi emberrel szeretek beszélgetni. A legtöbb dolgot így lehet megtudni, nem könyvekből. Szóval kíváncsiságból, megismerés iránti vágyból utaztam. Az ember szinte utazásfüggővé válik, minél több mindent lát, minél több nációból beszélget emberekkel. Különleges megtapasztalni, mennyire különbözően látjuk a világot. Ezen rengeteget lehet gondolkodni (nevet).

 

 

Az egyik igazán felejthetetlen élményem egy örmény út volt. Vettünk egy repülőjegyet Jerevánba. Van ott egy nagyon különleges piac, ahol a KGST termékektől egészen a legdrágább kézi csomózású szőnyegekig mindent árulnak. Még picit a gyerekkoromat is idézte. A második napon megismerkedtünk ott valakivel, aki Krisztus előtti pénzérméket, Dárius ezüstöket árult. Elkezdtünk beszélgetni vele, majd kiderült, hogy ő valójában nem kereskedő, hanem asztrofizikus egyetemi tanár. Csak miután a havi fizetése 50 dollár volt, abból nem tudta eltartani a két gyermekét, szüksége volt valami kiegészítésre. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak felajánlotta, hogy elvisz minket egy bizonyos helyre, ahova egyébként is szerettünk volna elmenni kocsival. Itt azért már belejátszik az emberismeret is, az ember érzi, hogy kiben bízhat meg. De olyan jól sikerült ez az utazás, hogy utána a maradék tíz napunkon az ő lakásukban szálltunk meg, egy lakótelepi, kilencedik emeleti otthonban, a családjukkal. Úgyhogy minden orosz tudásom előjött (egyébként tagozatos voltam általános iskolában, tehát nem volt annyira nehéz). Örményül ugye nem sokan beszélnek itt nyugatabbra, de ott az orosz meghatározó még egy vonatjegy vételénél is. Nagyon különleges élményben volt részem, mert egy örmény család segítségével olyan helyekre juthattam el, amikről egyébként a turisták csak álmodnak.

 

Örményországban igen különleges képek születtek, annyira átszellemültem, annyira átadtam magam ennek az országnak – azért ne felejtsük el, ez a kereszténység egyik szülőhazája, hiszen már 303-ban államvallássá tették a kereszténységet… Éreztem, hogy ezek a fotók többletértékkel bírnak, ezért mikor hazatértem, megmutattam az itthoni örmény kisebbség második vezetőjének, akit akkor ismertem meg, csak utána lettünk jó barátok. Ő pedig azt mondta: „Ádám, ez volt az utolsó csepp a pohárban, akkor most előszedem a naftalinból az általam 20 évvel ezelőtt írt könyvet, mely az örmény egyház történetéről szól, és betesszük a fotóidat”. Valóban megjelent, és a címlappal együtt kb. 23 fotóm van benne, és ezek mélyen szakrális fotók: emberek, ódon falak és épületek, templombelsők. Tényleg nagyon jól sikerült.

 

Nem biztos, hogy jó túlmagyarázni, de azért el tudod mondani, hogy mitől lesz valami szakrális, mit jelent ez? Vagy, hogy hogy fotózol akkor?

 

Nem tudom igazából. Nem csinálok ezer képet, csak egy-kettőt, és mindig egy „emelkedett” pillanatot próbálok észrevenni. Mitől lesz szakrális? A csuda tudja, valahogy ez folyik belőlem. Egyszer csak van egy transzcendens érzés bennem, és ez bizony elég gyakran visszatér.

 

Borzasztó nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert akkor következik, hogy miért vagyunk itt a Földön stb., amire senki nem tud válaszolni…

 

Mély eredet / All Roots Beneath (2018) 80x80cm, olaj-vászon

 

Elmondom, miért kérdezem. Amikor megnézem a képeidet, legyen bár festmény vagy fotó, akkor érzem…

 

Ugyanezt tudom mondani… Ahogy festek, az is furcsa dolog, mert zenére alkotok, és az mindig egy nagy utazás. Minden festményem valójában menny és pokol házassága. Egy zene vihet a mélybe és egészen a mennyekbe is. Bizony, ezeket az utakat megjárják ezek a képek, és miután nem tervezett festmények, és ott alakulnak ki a vásznon, ezért én magam sem tudom, hogy mi miért történik. Kicsit olyan, mint amikor vezetik az ember kezét, és ő csak hagyja kellő hittel. És bízik, belép egy ajtón, ami Istenhez vezet, de akkor az a következő kérdés, hogy mit jelent Isten (nevet). Nyilván van ebben az Univerzumban egy nagyon komoly szabályozó erő, ami működteti, rendszerezi és szabályozza a dolgokat.

 

Ez így van a fotóidnál is?

 

Hasonlóan. Akkor nyomom meg a gombot, amikor valami olyat látok, ami beletrafál ebbe a dologba, amiről beszélek.

 

Tanultad bármelyiket?

 

Se fotózni, se festeni nem tanultam, csak amit az ember maga össze tud szedni. De szerintem mindenre rá lehet érezni. A fotózás esetében a fényképezőt kell ismerni és annak a korlátait. Nem tanultam, csak kíváncsi voltam. A festményeimnél úgy volt, képről-képre fejlődtem, majd mindig megnyílt egy következő ajtó. Ezek után úgy gondoltam, hogy semmiképpen ne befolyásoljam magam semmi mással. Legyen ez mindenkor a saját őszinte hangom. Egy nagyon híres magyar festő, akinek a neve maradjon titokban, mondta nekem, hogy „Ádám, te szerencsés vagy, hogy ilyen hamar megtaláltad a saját hangod, mert nekem bizony közel tíz évembe került, amíg kigyilkoltam magamból a főiskolán tanultakat, és elindultam a magam irányába.”

 

Szent Sír Bazilika, Jeruzsálem

 

Hol fotóztál utoljára?

 

Jeruzsálemben. Mindig is el akartam menni oda, már a legelső utazásom előtt is, de valamiért nem úgy hozta a sors. Százszor megfigyeltem az életemben, hogy mindig mindennek megvan a maga ideje, semmi nem következik be azelőtt, hogy az ember megérne rá. Ez is szakrális gondolkodás…

 

Az egész ott kezdődött, hogy sok évvel ezelőtt elmentünk egy barátommal Jordániába, és Damaszkuszon át vezetett az út, és az a város olyan hatással volt rám, mintha otthon lettem volna. Utána háromszor mentem vissza Szíriába, amikor még volt a Malévnak egy 29 ezer forintos járata, és onnan egy ingyen busz elvitt Aleppóig, ahova hajdan az Orient expressz is elment. Hát ma már nem megy el addig, és most már az országot sem lehet látogatni, mert szinte átláthatatlanul katasztrofális a helyzet… Mindenesetre Damaszkusz óvárosa olyan volt nekem, mint amikor valaki felnőtt korában megtalál egy olyan dolgot, amiről utoljára gyerekkorában olvasgatott az Ezeregyéjszaka meséiben. Mintha ismertem volna a kis zegzugos utcákat. Hihetetlen volt. Azért az iszlámnak is van egyfajta nagyon misztikus derengése, és valami hasonló minden vallásban tetten érhető. És ott valahogy eldöntöttem, hogy el fogok jutni Iránba meg más arab országokba, ahol ezt az időtlenséget még meg lehet találni. És van pár ilyen ország. Azóta jártam is Iránban, Jemenben és Libanonban. Iránban nincs is semmi probléma, bármikor oda lehet utazni, de Jemenben iszonyú a helyzet, egy humanitárius katasztrófa. Ami Szanaában fogadott, az egyszerűen döbbenet. Ott megállt az idő. A világon egyedül ott vannak olyan, öt-nyolcemeletes házak, amelyeket kőből és vályogból építettek. Szanaa óvárosának épületein festett üvegablakok vannak, és miután a közvilágítás nagyon gyér, gyertyákat tesznek az ablakok mögé. Ettől valami hihetetlenül varázslatos hangulat van este. Főleg ha felmegy az ember bármelyik ház tetejére.

 

Szanaa

Szanaa

 

Kérdésedre visszatérve technikai okai is voltak, hogy miért maradt Izrael eddigi utazásaim végére. Ha elmész egy arab országba, akkor az Izraelbe történő belépés okozhat nehézséget. Ha elmész Izraelbe, utána egyetlen arab országba sem látnak szívesen.

 

Úgyhogy méltányossági alapon kellett kérnem egy üres útlevelet, de akkor is a legvégére hagytam, bár ezúttal csak egy pakisztáni vízumom volt, de a követség azt mondta, hogy nem lesz gond. Ugyan Pakisztán nem ismeri el Izraelt, tehát max. két órás beszélgetésre számíthatok a határon. Ezt szerettem volna mellőzni. Egy hetvenéves művészhölgyet, jóbarátomat látogattam meg Tel-Aviv mellett, és nem szerettem volna, hogy este tízkor várnia kelljen rám még két órát. Két óra alatt az egész életemet el tudom mesélni, és ugyan titkom sincs, de senkinek sem hiányzik ez a szituáció. Úgyhogy valahol itt, remélhetőleg nem az utazásaim végén, de eljutottam oda, ahova mindig is vágytam, Jeruzsálembe.

 

Miért vágytál oda?

 

A Jeruzsálemi templom az egyik oka. Szerintem a világon nincs még egy olyan építmény, ami ennyi ember vágyaként öltött testet, amiért ennyi ember évezredeken át harcolt és áldozta életét.

 

Salamon templomát másodszorra Nagy Heródes építtette újjá, amelyet Krisztus után 70-ben a rómaiak porig égettek. Az építkezés mai fejjel is gigantikus méreteket öltött, 144 ezer négyzetméteren folyt, az kb. 12 futballpálya, szinte felfoghatatlan. Maga a Templom-hegy 30 méteres falakkal volt körülhatárolva, és a tetején volt ez a hatalmas terület. Csak címszavakban: itt őrizték a frigyládát, itt van az a kő, amihez Ábrahám kötözte Izsákot, hogy feláldozza, ugyanerről a kőről Mohamed egy szárnyas paripán tett mennyei utazást, hogy imára hívja Ábrahámot, Mózest és Jézust. Sok vallás érintett ebben a dologban, és pont ez a konfliktus forrása.

 

Az első templom, azaz Salamon templomának eredeti köveiből csak a nyugati fal maradt meg, ez a Siratófal, ahol a zsidók gyászolják templomuk lerombolását, de maga az egész Templom-hegy a rajta lévő Al-Aksza mecsettel már iszlám fennhatóság alatt van. Ez egy pattanásig feszült helyzet, hiába, hogy az ott élő népek ezer éven át falakat építettek, itt bármikor bármi történhet.

 

Siratófal

 

Egyébként a Templom keletkezése még Salamon idejére tehető. Ő Dávid fia volt, Dávid király álmodta meg ezt a Templomot, és a terveit átadta a fiának. Dávid nagyon sokat háborúzott, de kicsit el is távolodott Istentől, talán nem ő volt méltó arra, hogy befejezze. Így Salamon építtette meg, ez volt az első Templom. Itt őrizték a frigyládát, és ez nem csak a zsidók vallási központja volt, egyúttal a népcsoport politikai súlyát is kifejezte. Megépült a templom, ami az akkori kor csodája volt minden tekintetben. Aztán a babiloni király, Nabukodonozor lerombolta. A babiloni fogság végét a perzsa hódítás jelentette. Akkor jött létre az úgymond első nagy nyugati birodalom a világon, és a perzsák megengedték a zsidóknak, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és újjáépítsék a templomot. Ez a Kr.e. 6. században meg is valósult, a perzsa birodalom alatt. Tehát effektíve szabadságot kaptak, bár ez egy hosszas és politikailag is problémás dolog volt. Végül megvalósult, de már csak utánérzése volt az eredeti salamoni templomnak. Mindenesetre ötszáz évig ez volt a zsidók vallási központja. Aztán Kr.e. 19-ben Heródes elkezdte kibővíttetni ezt a templomot, ezért lett ez a harmadik templom, melyet aztán Titus lerombolt. Annak a méreteiről beszéltem korábban.

 

Tehát több ezer éves múltja van ennek a templomnak, és valami hihetetlen mennyiségű politikai csatározás és háború övezte. A rómaiak úgy rombolták le a templomot, hogy egy követ nem hagytak, tökéletes munkát végeztek, eltűnt az egész. Majd jött az arab hódítás, és a templom helyére egy négy fallal körülvett, háromezer fő befogadására alkalmas fa építmény került. Amit szintén leromboltak, így utóbb ott épült meg a máig álló Sziklamecset. A keresztesek 1099-ben foglalták el Jeruzsálemet, és akkor ki is tűzték a keresztet a mecset tetejére. Később Szaladin visszafoglalta a területet a keresztes lovagoktól, és felújította a Sziklamecsetet, a ma is látható gyönyörű, arannyal díszített formájában.

 

Szóval nincs még egy ilyen épület a világon, amely több ezer éven át ennyi mindenen ment keresztül. És vannak, akik a mai napig tervezik a Templom újjáépítését, ami már kapcsolódik a Jelenések könyvéhez is, mert innen a világ végét is ki lehet számolni, ha megépül…

 

Teljesen egyedül mentél?

 

Egy csupa szív-lélek festőművész hölgyet látogattam meg, akivel 2008-ban találkoztam Olaszországban, egy csoportos kiállításon. A megnyitó beszédet festményeim, egy triptichon előtt tartották, és mondta, hogy szeretne egy közös képet csinálni velem. Mondta, hogy Tel-Aviv mellett lakik, ami Jeruzsálemhez nagyon közel van. Mondtam neki, hogy nagy vágyam oda eljutni, ő meg mondta, hogy „na, Ádám, ha majd egyszer eljössz, akkor a házam vendége leszel”. Eltelt egy csomó év, és valamiért most jött el az ideje. Érdekes volt. Minden évben volt néhány levélváltás. Egy augusztusi napon igen különleges álmomból ébredvén írtam neki egy SMS-t, három percen belül válaszolt, hogy szeretettel vár, majd megnéztem a repjegyeket, épp aznap 20%-kal olcsóbbak voltak. Szóval sok véletlen játszott közre, jelek, amikre én szoktam figyelni. Ezek alapján azért lehet tájékozódni a világban. Van ennek a világegyetemnek egyfajta ritmusa, amit néha el lehet kapni, hogy merre tovább. De ez alkati kérdés is (nevet).

 

Vendéglátóm mindenhová elvitt, laktam kibucban, drúz falvakban, jártam a Genezáreti-tónál,  ahol Jézus, miután Galileából visszajött, a csodáinak és tanításainak többségét vitte végbe (vízen járás, 5000 ember megvendégelése, hegyi beszéd). Jártam Magdalában, ahol Mária Magdolna született. Különleges hely a Szentföld, elkerülhetetlenül megérinti az embert. Tényleg szent föld.

 

Olajfák Yarka dombjain

 

A Jaffa kapun keresztül léptem be Jeruzsálem óvárosába, csak két órám volt. Gondoltam, hogy a legjobb, ahogy szoktam: ha jól eltévedek, mert akkor mindig nagyon érdekes dolgokat látok. Így is történt. A bazársornak a zegzugos pici utcáiból egyszer csak bekerültem egy templomba. Nem tudtam, hova jutottam, de az a hely olyan volt, mint egy átjáró több világ között. Nem tudom elmondani, miért, de remélem, a képek illusztrálják. Oly misztikus érzés kerített hatalmába, hogy éjjel nem tudtam aludni, ill. elég furcsa álmaim voltak. Aztán reggel megnéztem, hogy hol jártam, és másnap vissza is mentem, és ott töltöttem egy teljes napot: ez volt a Szent Sír Bazilika. Ezt az első keresztény római császár, Nagy Konstantin építtette Jézus feltételezett barlangsírja fölé. Ezt lehet érezni, szinte vágni lehet a levegőt. A császár  édesanyja, Heléna is keresztény volt, ő jutott el elsőként a császári családból Jeruzsálembe. És miután Konstantinus is keresztény lett, fontos volt neki, hogy valami maradandót alkosson.

 

Folyamatosan zarándokokkal van tele a templom, s mindezt a mézillatú gyertyák tükrében áthatja egy vastag misztikus erő, amire viszont már nincsenek szavak.

 

A templom egyébként székhelye a jeruzsálemi pátriárkának, ezen túlmenően az örmény, a kopt, a szír és etióp vallási közösség is igencsak kötődik hozzá.

 

A Szent Sír Bazilika

 

A fotóidon te mennyire vagy ott?

 

Szerintem nagyon. Különösen az emberek tekintetében látni, a szemükben. Nagyon sok portrém van, bár pont ezen interjú kapcsán ez nem fog látszani. Az ember rajta van, még akkor is, ha nem tettenérthető. A keze nyoma rajta van. Tükrözi a fotós látásmódját, persze ha ez egy őszinte, nem megtervezett kép.

 

A fotózásból tanultál valamit?

 

Rengeteget. Ez a kettő párhuzamosan működik. A látásmód is alakul ezáltal. Nem csak a világlátás. Az utazásaim rengeteg ismeretet, tapasztalást hoztak, az emberiség megismerését. Látni, hogy nem ennek vagy annak van igaza, hanem egy olyan középút van, amit el kell fogadni. Tiszteletben kell tartani minden kultúrát és hagyományt. Mindez nemcsak a kereszténységben és az iszlámban, hanem bármely vallásban is teljesen országfüggő, sőt, azon belül is lehetnek eltérő területek. Olyan hihetetlen kulturális különbségek vannak, amelyek ősi hagyományokon alapulnak, és talán keresztény felfogásunkkal nem tudjuk, nem értjük, és nem is akarjuk elfogadni. Pedig létezik és jelen van.

 

És persze minden vallás gyökerében van valami hihetetlen mély igazság.

 

Voltál valaha veszélyben?

 

Képzeld el, hogy olyan isteni gondviselésben van részem, hogy ha utazok, akkor valahogy éppen az ellenkezője történik, éppen, hogy nagyon jó dolgok sikerülnek. Többnyire akkor, amikor elengedem a tervezés részét, amikor tényleg olyan nagyon nyitott szívvel vagyok képes elindulni. De egyébként vallom, hogy mindig azt kapja vissza az ember, amit ad. Háborús övezetbe nem mentem még, de voltak érdekes szituációim, ám semmilyen életveszélybe vagy hasonlóba nem kerültem. És ha volt bármi negatív élményem is, pl. hogy ellopták a telefonomat Madridban – az mindig Európában történt. Ha egy szegényebb országba megyek, sosem. Pl. Szíriában elhagytam a pénztárcámat, és úgy rohantak utánam, hogy megtalálták, pedig talán egy éves keresetük volt a tárcában… Ezek rendkívül érdekes dolgok azért. Keleten pont fordítva működik a dolog, itt nagyon kell vigyáznom az értékeimre, ott nem feltétlenül. És azért jó pár közel-keleti és közép-ázsiai országban voltam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy valahogy mindig sikerült összeszedni a pénzt repülőjegyre. Így sikerült látnom Dél-Amerikából, Közép-Amerikából, Közép-Ázsiából, Délkelet-Ázsiából is egy csomó mindent. És vallom, hogy a legkülönlegesebb dolgokat, vagy az életet, az emberiséget a harmadik világ országaiban lehet látni leginkább. Ami több, mint a fele a világnak. Mi olyan kis szegletét látjuk itt Európában, itt minden van, ez egy tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ott meg vagy kaja nincs, vagy víz nincs, vagy semmi sincs. És mégis képesek az emberek mosolyogni. Teljesen más a gondolkodásmódjuk.

 

Előfordult már, hogy akár fotódnak, akár festményednek volt valamiféle utóélete, hatása?

 

Hirtelen egy fotó jut eszembe, egy örmény kép. Egy istentisztelet, amin voltam. Nagyon türelmes volt a barátom, akivel utaztam, mert várt rám egy órát, de nem bírtam kijönni, annyira különleges volt. Konkrétan folyt a könnyem a füstölőtől, de nem csak ezért. Hihetetlen volt hallani, ahogy az az örmény női kórus énekelt. Négy-öt szólamban olyan dallamokat, amilyet még soha nem hallottam. Pedig egész életemben zenét hallgattam. De ez teljesen máshova vitt. Földöntúli élmény volt. És ott csináltam egy képet, ami az örmény egyházról szóló említett könyvnek pont a közepére került. Úgy néz ki, mint egy Munkácsy festmény. Az több, mint egy fotó (ld. fentebb). Szóval bizonyos fotókon látszik a festőművész keze nyoma (nevet).

 

Meg volt egy georgiai kép. A szovjet időkben nevezték azt a részt Grúziának, most újra Georgia a neve. Hihetetlen szép ez az ország. A Magas-Kaukázusban jártunk, egy Kazbegi nevezetű kis településen töltöttünk egy éjszakát. Szeptember vége volt, szüreti idő, de éjjel piszok hideg volt, fűtés nem lévén, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a fővárosba, mert ezt nem bírjuk tovább, megfagyunk. És még az eső is elkezdett esni. Szedelődzködtünk is, de egyszer csak kiderült, és máris hétágra sütött a Nap. De még látszott a vihar is az égen. Akkor készítettem egy fotót, a Tsminda Sameba monostorról. Épp felrepültek a fecskék, és az egyik pont a monostor fölé került a képen, szinte hasonló méretű a fotón. Aztán volt itthon egy georgiai fotókiállításom, amit egyébként a nagykövet úr nyitott meg. Látta ott ezt a fotót egy hölgy, aki rá egy évre visszajelzett nekem, hogy nagyon köszöni, mert annyira inspirálta ez a kép, hogy ő bizony fogta magát és megmászta ezt az 5 ezer méteres csúcsot, harmadik nőként a világban. Ez nagyon érdekes dolog volt, hogy bizony, azért inspiráljuk egymást mi emberek.

 

Kazbegi, Georgia

 

Milyen kiállításaid voltak eddig?

 

Hálás vagyok a sorsnak, mert miután elhagytam a pénzügyi pályát, aminek kb. 12 évig „rabja” voltam, olyan ajtók nyíltak meg, hogy magam sem gondoltam volna. Ugyanakkor hálás vagyok a sorsnak minden percért, amit ott töltöttem, minden szép pillanatért és nehézségért is. Egyszer csak eljött az idő és azt éreztem, hogy ez már nem az az ösvény, amin tovább kell járnom. Az élet úgy hozta, hogy vége szakadt, pedig akkor már felső vezető voltam, de úgy éreztem, hogy az élet túl rövid és értékes ahhoz, hogy ne arra összpontosítsak, ami igazán fontos. Valamit létre akartam hozni, és már tudtam, ez nem az a hely, ahol ezt meg tudom valósítani. Az anyagi rész egy dolog, de valahogy muszáj kompenzálnod valamivel, amiben látod a saját kezed munkáját. Édes Istenem, ha ezen a világon mindenki értené mit jelent - Hamvas Béla szavaival - hozzájárulni „az emberiség aranykertjéhez”, Földünk paradicsomi állapotokat tükrözne. Sajnos valahol a múltban azonban valami elromlott.

 

Nekem egy-egy festmény egy hónapomat bearanyozza. És mindig jött a következő, azóta seregnyi kép született, ezek szerteszét vannak a világban, és valakire mindennap rámosolyognak. Túl vagyok több mint száz kiállításon kilenc országban, melyek között volt csoportos és saját is. Csodálatos érzés.

 

Tavaly előtt csináltam egy olyan kiállítást, ami összegezte az elmúlt tizenöt év fotóit, az volt a címe, hogy Egy zarándok útja, és Keleti Éva nyitotta meg. Az is különleges találkozás volt. Úgy volt, hogy valaki más fogja megnyitni a kiállítást, de ő nem ért rá. A Magyar Újságírók Szövetségénél volt ez a kiállítás, és valaki javasolta, hogy keressem meg Keleti Évát. Felhívtam teljesen ismeretlenül, válaszolt, hogy küldjem át a képeket, anélkül nem tud mit mondani. Nem viccelek, fél órán belül visszaírt emailen, hogy „Ádám, ezek nagyon jó képek, és a legjobb tudásom szerint megnyitom ezt a kiállítást”. Ez nekem olyan jó érzés volt, mi kell ennél több?!

 

Sok ilyen csodás esemény volt. Az emberek egy része hülyének fog nézni emiatt, mások meg azt mondják majd, igen, oda kell figyelni a jelekre. Egyet elmesélek. 2008 márciusában édesapám elment. Egész életemben tartottam ettől a pillanattól, de hát csak bekövetkezett. Ugyanabban az évben, decemberben született meg a fiacskám, tehát pont nem találkoztak. Hosszú idő óta szerettünk volna gyermeket, na, hát akkor jött. És ugyanebben az évben édesapám születésnapján kaptam egy emailt egy olasz hölgytől, egy meghívást, hogy vegyek részt egy, a Ferrarai kastélyban megrendezésre kerülő csoportos kiállításon. (Ugyanez volt, ahol aztán találkoztam az izraeli hölggyel.) És ez megint egy halom pénzbe került, töprengtem, hogy mi legyen, de azt mondtam, hogy ha pont azon a napon jön a meghívás, akkor meg kell csinálni. Ha ez nem jel, akkor mi az?! Elmentem, és utána, túl azon, hogy jó barátok is lettünk, sok további nemzetközi kiállításra hívott meg vagy ajánlott be. Ilyen dolgok történtek az életemben, és nem lehetett nem észrevenni ennek a különlegességét és jelentőségét. Túlvilági segítség lett volna? Nem tudom, ezt fel nem foghatjuk. Mindenesetre ezek tények, a dátumok nem hazudtak.

 

https://adambalogh.com

www.facebook.com/adambaloghofficial

www.instagram.com/Adambalogh77/

 

Ősi holnap / Primeval Tomorrow (2018) 80x80cm, olaj-vászon